5. fejezet

 Szürke felhők borították az eget. A közelgő vihar mindenki hangulatára rányomta bélyegét. Az út egyhangú volt, egy szót sem váltottak. Gondolataikba merülve meredtek a távolba, ahol egy különös dolog körvonalai jelentek meg. Minél közelebb értek hozzá, annál jobban kitisztult s formát öltött, majd pedig megálltak egy romos kastély előtt, egy, magas tornya csonkán meredt az ég felé, falát benőtte a borostyán, ablaka kitörten és sötéten ásítottak.

- Hát… Nem szívesen laknék itt! – szólalt meg Lina.

- Én sem! - értett vele egyet Amelia.

S az ablakban megjelent egy fehér sziluett. A torony egyik törött, koszos ablakából nézett le rájuk, majd felemelte kezét s intett vele.

- Egy szellem!!! – kiabálta Jesse.

- Látjuk… - morogta Lina bosszúsan. – De nem megyünk be. Nincs kedvem most szellemekkel játszadozni…

- De Lina kisasszony! – Lacey a boszorkány arca elé repült. – Lehet hogy segítséget kér!

- Kétlem. Szerintem csapda. – Jelentette ki Zelgadis, még mindig az ablaknál álló férfit figyelve.

- Nézzétek csak, - szólalt meg Xellos is. Kezében egy útikönyvet tartott. – Azt írja, ez egy régi, nagyon gazdag család háza volt, de a család rejtélyesen meghalt. Azóta üresen áll… blablabla… antik festmények, dísztárgyak, kincsek…

- Talán mégis be kéne mennünk! Lehet, hogy segítségre szorul! – mondta hirtelen Lina s a régi, megfakult ajtó felé viharzott. Barátai sokatmondóan összenéztek, majd követték.

A ház sötét volt, mindent por és pókháló borított. Az előtérből három ajtó nyílt, egy jobbra és kettő balra. Szemben velük egy korhadó lépcső mutatott felfelé. A lépcső mellett egy hatalmas ingaóra állt, számlapja és üvegajtaja megrepedt, s már rég nem járt. Lina elindult a lépcsőn, de gyorsan lassítania kellett, mivel a lépcső baljósan nyikorgott. Némán lépcsőztek, s mikor arra a szintre értek, ahonnan a szellem intett nekik, meg is pillantották a jelenést, de már a lépcső tetején állt, feljebb csalogatva látogatóit. Minél feljebb merészkedett a csapat, annál sötétebb lett, s annál inkább elfogta őket a szorongás. De végül felértek.

A padláson álltak, a torony legtetején. A tető egy része be volt szakadva, s minden tele volt por lepte ládákkal s megfakult ronggyal letakart különös formájú dolgokkal.

S megjelent a férfi. A padlás egyik sötétebb sarkában, sejtelmesen fénylett. Kilépett a homályból, arcán gonosz, mégis rejtélyes mosoly terült szét.

- Köszöntelek benneteket, - szólalt meg. Hangja mély és kellemes volt.

- Ki vagy te és miért akartad hogy ide jöjjünk? – támadt rá Lina.

- Mr. Kombelt vagyok. Az elhunyt. – Ezt szinte vidáman mondta.

- Kombelt Úr, miért akarta, hogy kövessük? – kérdezte Amelia udvariasabban, mint Lina.

- Szükségem van rátok. – magyarázta. – De ti nem ijedtetek meg odalent.

- Milyen szomorú, a szellemek már kevésbé olyan ijesztőek manapság… - vágott közbe Lina.

- Hát igen. – sóhajtotta a kísértet egyetértően. – Megtudhatnám a becses neveteket?

- Lina Inverse vagyok, a leghatalmasabb és legcsodálatosabb boszorkány az egész világon! – mondta Lina.

- Amelia Will Tesla Seirrun, az Igazság bajnoka és Seiruun Hercegnője vagyok! – mondta Amelia is magabiztosan.

- Zelgadis Greywords.

- Philia Ul Copt, az Aranysárkányok követe.

- Jesse Blige.

- Lacey Ferrell.

Kombelt mindenki felé bólintott, majd Xellosra, az egyetlen csendben álldogáló alakra nézett. De hiába várt, a Mazoku nem szólalt meg. Arca kifürkészhetetlen volt, mégis valami különös dolgot sugárzott.

- Rendben, - szólalt meg újra Kombelt. – És most… - a csapat védekező állásba vágta magát. – Nézzetek szembe elmétek legsötétebb titkaival! – s minden elsötétült…

- Mi ez?! – Lina sötétségben találta magát. Pontosítva a Nagy Semmi kellős közepén lebegett, ahol sem talaj, sem gravitáció, sem semmi más nem volt.

- Amelia? Zeeel? – de nem jött válasz, hiába próbálkozott. A sötétség nyugtalanította. De hirtelen megjelent egy fénysugár.

- Kombelt! Mi ez az egész? Hol vagy? És hol vannak a barátaim?

- Ők is itt vannak. Csak egy másik síkon.

- Már értem… Ez egy alűr, nem? – találgatott Lina.

- Olyasmi.

- Akkor te egy szörny vagy!

- Olyasmi. – Kombelt elmosolyodott. – De nem fél.

- Mit vártál? Hogy majd sírva követelem az anyukámat?

- Hogy van a férje? – váltott gyorsan témát a kísértet. Lina elkomorodott.

- Honnan veszed, hogy van férjem?

- Ugyan már! – csapta össze kezeit Kombelt. – Olvasok az elméjében. Látom minden emlékét, minden gondolatát.

- Akkor meg minek kérdezte? – vakkantotta Lina.

- Tudja, hogy nem fog sikerülni. – mondta a szellem, mély, félelmetes hangon. – Tudja, hogy nem bírja megmenteni a férjét. Tudja, hogy meg fog halni. És a barátai is.

- Hallgasson! – rivallt rá Lina. Meglepődött saját magán. Túl heves volt, és a szíve mélyén túl nagy fájdalmat érzett. Mellkasát a félelem szorította össze.

- Meg fognak halni. Tudja jól. És a maga hibája lesz! – Kombelt tágra nyílt szemekkel meredt a boszorkányra, tekintetében tüzes vágy izzott. – Maga miatt fog mindenki meghalni!

- Nem! – sikoltott fel Lina. Arcát kezeibe temette, s felhúzta lábait, magzat pózba. De Kombelt kegyetlenül folytatta.

- Meghalnak! És elveszíti a férjét… mindörökre. Ő a Mennybe, a Paradicsomba megy, de maga… El fog kárhozni! Maga fogja megölni őket! – sziszegte Kombelt. Lina felsikoltott. A fejében megjelenő képsorozatok… a halottak üveges szemei… testük merev elhelyezkedése… könnyek szánkáztak végig az arcán, majd újra sötétbe borult a világ.

Zajra lett figyelmes. Kinyitotta szemeit. Egy romos, ódon lépcsőn ült, a kísértet-kastélyban. A zajok odakintről jöttek. Arcán még mindig érezte a forró könnycseppek melegét. Felpattan, s feltépve az ajtót, a friss levegőre rohant. A barátai mind kint voltak, de megváltoztak… tekintetükben csak zavart és bánatot lehetett látni.

- Mi történt? – kérdezte Lina, hangja rekedt volt.

- Úgy látszik, Mr. Kombelt mindenkinek tudott olyat mondani, amivel megtörte. – szólalt meg Xellos. Arcán nyoma sem volt mosolynak, érdeklődve figyelte „barátait”.

Zelgadis némán meredt a semmibe; Amelia kezeibe temette arcát; Jesse üres tekintettel bámulta a földet; Lacey pedig összegömbölyödött, szinte nem is látszott.

- Hol van Philia? – bukott ki Linából a kérdés. Nem akart a fejében nyüzsgő képekre gondolni.

- Még bent. – felelte Xellos.

A percek némán teltek. Senki nem akart beszélni az odabent látottakról, vagy a gondolataikban visszhangzó szavakról, a képekről…

Az ajtó nyikorogva kitárult. Philia kilépett, arca viszont nem tükrözte érzelmeit. Tekintetéből fagyosság áradt, merev mozdulatokkal kacsázott le a lépcsőn. Mindenkit meglepett viselkedése, főleg könnyei hiánya.

- Indulunk? – kérdezte könnyednek szánt, mégis remegő hangon.

- Persze… - motyogta Lina, s lassan elindult az Aranysárkány nyomában, sarkában barátaival.

- Mi lehet vele? – kérdezte halkan Lina, magától.

- Veszteség. Fájdalom. Elkeseredettség. Düh, - szólalt meg Xellos, de Lina félbe szakította.

- Ezekből táplálkozik egy szörny. Jól laktál velünk?

- Igen, - a Mazoku halványan elmosolyodott. – De most nem erre akartam kitérni. Én megérzem ezeket a negatív energiákat. És most csak ezeket érzem. Még belőled is! De a legtöbb… onnan elölről jön. – fejével az Aranysárkány felé bökött.

- Mi van Philiával? – tűnődött Lina.

- Hát nem is tudod? – Xellos tettetett meglepettséggel nézett rá.

- Te persze tudod… na, meséld el akkor nekem is!

- Nem furcsállod, - A Mazoku hangja valami furcsaságot rejtett. – ha mást nem, akkor a ruháját. Hova lett a rózsaszín kis csipkés gönc?

- Mire akarsz kilyukadni?

- Azt sem furcsállod, hogy Philiának elvileg van egy fia? Aki elvileg tíz éves?

Lina agyában szörnyű dolog kezdett kirajzolódni, kezét ökölbe szorította.

- Nem merült fel benned egy kérdés: Mit keres itt egy anya, ahelyett hogy a gyermekével lenne?

- Mi történt Valgaavval? – kérdezett rá Lina. Ez idáig bele sem gondol ebbe. Teljesen kiment a fejéből, hogy Philiának van egy fia, igaz, csak örökbe fogadott, de van. Nem gondolkozott el az Aranysárkány néha komor viselkedésén, a Zelgadiséhoz hasonló, depressziós pillanatain.

- Meghalt. Megölték. – Xellos tekintetét Philia hátára függesztette. – Az Új Erő kiirtotta a városát, amíg az Aranysárkányoknál volt. Mindenki meghalt.

- Láttad, igaz? – szólalt meg Lina fátyolos hangon. – Ott voltál akkor te is, nem?

Xellos némán ment tovább, rá se nézett. Majd megszólalt. – Minden lángokban állt. Az évszázadok alatt megszoktam a vér és az égett hús szagát. De az, aki túlélte… Mind olyan megtört, és elkeseredett lett, mint Philia. Az egyszerű halandók még ki tudnák heverni, de egy olyan, aki a szeretetből és a pozitív érzelmekből él, a negatív energiákat nem bírja, nem tudta túltenni magát rajta.

Lina nagyot sóhajtott, s mégis, meglepetten nézett a mellette lépdelő Mazokura. Sokféle arcát ismerte már, látta már komolynak, és félelmetesnek, de ilyennek még soha.

- Ha nem ismernélek, azt hinném… együtt érzel! – Xellos halványan rámosolygott.

- Ne beszélj ostobaságokat!

- Még azt mondd el… Mikor történt ez?

- Egy éve, négy hónapja, kilenc napja és három és fél órája.

- Nem számoltad, gondolom… - nézett rá megrovóan.

- Ha akarod, mondom a másodpercet is!

- Na menj innen! Vigasztald meg! – lökte előre Lina, majd hátra maradt Jesse-hez.

- Jól vagy? – kérdezte a fiútól.

- Persze… minden szuper. – motyogta, s egy halvány mosolyt erőltette arcára.

- Figyelj, - vágott bele Lina, de maga sem tudta, mit akar mondani. – Amit az a szellem mondott… Nem kell elhinni. Arra hajtott, hogy minden áron negatív érzelmeket csaljon ki belőlünk.

- Aha, értem… De, - Jesse zihálni kezdett, majd megtorpant és szembe fordult Linával. – Mi lesz, ha nem sikerül? Ha elbukunk? Számítanak ránk, nem?

- De, az egész világ. Mindenki bízik bennünk, épp ezért nem fogunk elbukni. – Lina ezt olyan határozottan mondta, hogy szinte maga is elhitte.

- És ha mégis?

- El fogunk bukni, szerinted?

Jesse habozott. Hitt Linában, és a többiekben, magában és a győzelemben. És mégis, nem tudta teljesen kimondani, hogy NEM!

- Ez most mindennél fontosabb, Jesse! Bíznod, hinned kell, hogy nyerni fogunk! – mondta már-már elkeseredett hangon Lina.

- Hiszem, hogy nyerni fogunk. – mondta Jesse, s Lina szemébe nézett. A boszorkány szeméből erő és magabiztosság sugárzott.

- Én is elhiszem – és meg fogunk menteni, Gourry. Nem hagyom, hogy bajod essen!

Lina fújtatott. Előttük a kéken csillogó tenger hullámzott. Kezei remegtek, testét lassan vörös aura kezdte körülvenni, aminek hatására barátai elhátráltak tőle.

- Ez mi? – kérdezte meg halkan. – Lacey?

- Hát, Lina kisasszony… izé… talán valahol rossz felé fordultunk… - magyarázkodott a kis tündér.

- Aha. Nem te mondtad, hogy úgy ismered ezt a helyet, mint a tenyeredet? – Lina hangja egyre vészjóslóbb lett.

- Hát… öhm…

- Lina kisasszony! – szólalt meg Jesse, a boszorkány mellé lépve. – Szerintem erre sokkal hamarabb fogunk eljutni Sairaagba. A hajó miden bizonnyal gyorsabb, mint gyaloglás.

Mindenki meglepődött a fiú vakmerőségén a felbőszült Linával szemben. De úgy látszik, szavai most nem süket fülekre leltek.

- Akkor menjünk és szerezzünk egy hajót. – jelentett ki Lina, s elindult a kis erdei csapáson, ami a közeli halászfaluba vezetett le.

- Köszönöm, - szóhajtott Lacey, mikor már csak Jesse állt a helyen.

- Nincs mit, - mosolygott rá Jesse. Lacey is rámosolygott, majd elindultak barátaik után.

Zelgadis még mindig nem szólt semmit. Sok szörnyűséget hallott és látott, fejéből pedig nem mentek ki a szellem szavai. Nincs gyógyír. Ezt valahogy sejtette, és már szinte bele is törődött. De most más aggasztotta. Az előttük álló csata, és nagy valószínűséggel a végzetes kimenetele. Valahogy érezte, hogy nem lesz elég erejük teljesíteni a feladatot.

A nyüzsgő kikötőn sétáltak keresztül, amiről azt hitték, hogy egy kis faluhoz tartozott, de tévedniük kellett. Egy elég nagy kikötővárosba tévedtek, ahol minden utcán nyüzsgött az élet. Az izmos tengerészek pakolták ládáikat, hordóikat és egyéb szállítmányaikat.

- Váljunk szét és keressünk egy olyan hajót, ami elmegy Sairaagba. – adta ki az utasítást Lina.

Mindenki bólintott. Lina szó nélkül elindult, Jesse és Lacey pedig alázatosan követték. Ez nem lepte meg. Ami viszont mégis, Philia és Xellos, az örökös civakodók, szó nélkül indultak el egymás mellett. Ameliára tekintett, akit szintén meglepett ez, majd egy szó nélkül elindultak egy harmadik irányba.

A tömegben hamar elkeveredtek, alig bírtak együtt maradni, mikor viszont egy nagyobb hajóról áramlottak ki az utasok, Amelia és Zelgadis végleg elveszítették egymástól.

Zel próbálta megtalálni a Hercegnőt, de a tömegben semmire sem jutott. Idegesítette a tehetetlenség, s egy kis hajó mellé állt. Még mindig nem adta fel a keresést, de inkább nem mozdult el.

- Ne aggódjon, ha elhalad a tömeg, meglesz a neje. – szólalt meg mögötte egy rekedt hang.

- Nem a feleségem, - válaszolta oda sem figyelve Zelgadis, majd feleszmélve megfordult, s egy aszott kis emberrel találta szemben magát. Az öreg férfi bőre ráncos volt, haja nagy része már kihullott, de látszott rajta hogy hosszú és kemény éveket töltött a tengeren. Zel bizalmatlanul végigmérte, majd megismételte mondatát. – Az a lány nem a feleségem.

- Értem, - válaszolta könnyed hangon az öreg. – Mit keresnek akkor itt?

- Egy hajót.

- Hova akarnak eljutni?

Zelgadis még egy pillanatig tétovázott, majd megszólalt. – Sairaagba.

Az öreg hosszasan elgondolkodott, hümmögött, végül habozva újra megszólalt. – Ismerek egy kapitányt, aki naplementekor indul el Sairaagba.

- De? – Zel érezte a félbehagyott mondat súlyát.

- De nem tanácsos vele utazni. – az öreg matróz jelentőségteljes pillantással nézett rá, majd nagyot sóhajtott. – A dokk másik végén találják, a hajó neve Donna.

Zelgadis bólintott, majd újra körülnézett; a tömeg elhaladt, s megpillantotta Ameliát.

A Hercegnőhöz sietett, aki megkönnyebbült, mikor meglátta. – Találtam egy hajót, - mondta. – Keressük meg Linát és a többieket!

- Donna, Donna, Donna… - Lina idegesen ismételgette a hajó nevét. A kikötő, ahol most jártak, szinte teljesen kihalt volt, csak a hajókon ültek a bizalmatlan tekintetű matrózok és kapitányok. Lina szeme a hajók neveit olvasta, majd megkönnyebbülten felkiáltott. – Megvan!

- Biztos hogy ez az? – kérdezte meg bizonytalanul Amelia.

Valóban volt valami abban, amit a Hercegnő mondott. A hajó állapotát tekintve kevesen nézték volna ki a bárkából, hogy el tud menni egészen Sairaagig.

Lina idegesen tördelte kezeit, majd egy pallón átlépett a hajó fedélzetére. – Hahó?

Nem jött válasz. Barátai is felléptek a fedélzetre.

- Van itt valaki? – kiáltott Lina.

A hajó belsejéből nyikorgás hallatszott. Némán, visszafojtott lélegzettel figyelték a fedélzetre nyíló ajtót, ami egyszer csak kicsapódott. Egy Vén Tengeri Medve, egy Kalóz állt előttük.

Fiatal férfi volt, fekete haja csimbókokban lógott, szúrós, fekete szeme a társaságot fürkészte. Sötét kabátja s kapitányi kalapja, barna bakancsa és vörös nadrágja bizarr látványt okozott. Lassú léptekkel körbejárta a jövevényeket, majd megállt, s kecskeszakállát csavargatva fúrta tekintetét Lináéba.

- Öhm… Jó estét? – szólalt meg idegesen Lina. A Kalóz viszont nem mondott semmit. –Tudja mi… Sairaagba akarunk menni.

- Jó utat. – mondta a Kalóz, s már fordult is vissza a hajó belsejébe vezető ajtóhoz.

- Álljon meg! – Lina ingerülten ugrott a barna bőrű Kalóz elé. – Azt mondták, maga ma elmegy Sairaagba!

- Tévedtek. – mondta nemes egyszerűséggel a Kalóz. Ahogy Lina ott állt előtte, majd’ rosszul lett a tömör, alkoholtól bűzlő leheletétől.

- Na most jól nyissa ki a fülét! – Lina egyre dühösebb lett a félig részeg kapitányra. – Nekem el KELL jutnom Sairaagba, és más hajó nem megy oda!

A Kalóz keményen Lina szemébe nézett, aki viszont állt a pillantását. – Mennyit fizet azért, ha elviszem?

- Száz aranyat, és holnap ilyenkorra Sairaagban leszünk!

A Kalóz szeme összeszűkült, majd könnyed hangon megszólalt. – Rendben, máris indulunk! – s kacsázó léptekkel a fedélzet szélére rohant, keresztül hajolt a korlátom s hányt.

A társaság undorodva fordult el. Mikor a Kapitány felegyesedett, valamivel tisztább tekintettel nézett a csapatra.

- A nevem Nick. Szólíthatnak Uramnak vagy Nick Kapitánynak.

- Remek, Nickie. – Mosolygott rá Lina. – És most szedje a sátorfáját és induljunk!

- Ne merjen még egyszer így hívni, kislány! – morogta vészjósló hangon, majd megvakarta tarkóját és egy kötelet megrántva a hajó egyik árbocához rögzített vitorla szálfájára röppent. Körülnézett, tekintete hosszasan elidőzött a lemenő napon s az aranyszínben úszó horizonton, majd füttyentett egyet.

Egy percig csend volt, majd…

Ordítozás hallatszott, s a hajót egy pillanat alatt érdekesebbnél érdekesebb alakok töltötték meg. Lina és csapata egészen picinek érezték magukat köztük.

- Na emberek, - szólalt meg fentről Nick. – Aki elég erős és bátor, hogy eljöjjön Sairaagba, az maradjon! Aki viszont gyáva szárazföldi patkány, takarodjon a hajómról!

A matrózok morogva, zsörtölődve áramlottak le a hajóról. Mikor viszont Nick újra lenézett, a fedélzeten újra csak Lina és kis csapata állt. Nick újra megfogta a kötelet, s leugrott a fedélzetre. Végignézett „legénységén”.

- Konyítanak valamicskét a hajózáshoz? – kérdezte a Kapitány.

Lináék egymásra néztek, majd egyöntetűen megrázták a fejűket.

- Remek… - sóhajtotta a Kapitány.