2. fejezet

Amelia a néma trónterem egyik hatalmas ablakánál állt, a lemenő napba bámult. Mélyen gondolataiba merült. Zelgadist várta, az aznapi hírekkel. Zelgadis minden nap eljött hozzá, beszámolt a fejleményekről és megittak együtt egy teát. Akkor egy rövid időre mindketten elfelejtették, hogy milyen vészterhes időket élnek s milyen hatalmas veszélyben vannak. Gondolatai ide-oda bóklásztak, s valahogy fejébe tolakodott Lina Inverse. Tíz éve nem találkoztak, sőt, Amelia nem is hallott barátnője felől. Nem terjedtek manapság pletykák a „Banditaölő Lina Inverseről”, se városok teljes megsemmisüléséről, se más Linához méltó dologról. Most, kivételesen sajnálta hogy Lina nem csinált semmilyen katasztrófát. Pedig segíthetne rajtuk – talán ő az egyetlen, akinek lenne ehhez elég hatalma. De Lina segítségére nem számíthat. Csak önmagára támaszkodhat, és Zelgadisra.

Kopogtatás szakította félbe. Felpillantott, s az ajtóban Zelgadis állt. Arca ugyan olyan gondterhelt volt, mint mindig.

- Jó estét. – köszönt Amelia. Zelgadis belépett, keresztül vágott a termen, majd megállt Amelia előtt.

- Jó estét. – viszonozta a köszönést.

- Ma hány áldozat? – kérdezte, mint mindig Amelia.

- Ötvenkettő. – Felelte Zelgadis. – Az emberek már félnek kimozdulni az otthonaikból.

- Igen, valamit tennünk kell. – sóhajtotta Amelia. – Tudom, de mit? Nem támadhatjuk meg őket, hisz még a kémeink se tudtak behatolni a városba…

- A Tanács mit gondol?

- A Tanács semmit nem gondol. A varázskört felvontuk a város körül, de semmi eredménye.

Mindketten elhallgattak s elgondolkoztak ezen.

- Ha ez így megy tovább, - szólalt meg Zelgadis, - Seiruun kiürül.

- Igen, ez már a biztos vég. Mindennek vége lesz…

- Talán még segíthet valaki! – Zel próbálta bíztatni a hercegnőt. – Valaki biztos van.

- Lina… - motyogta Amelia és Zelgadis megütköző tekintetébe nézett. – Lina Inverse segíthetne!

S ebben a pillanatban felrobbant az egyik városkapu. Amelia és Zelgadis csak a magasra szálló füstöt látták, s mindketten azonnal elhagyták a kihalt palotát.

- Még hogy nem engedik be Lina Inverset! – háborgott újra és újra Lina.

- Ezek után bizonyára minden ajtó nyitva áll előtted, s sikerült ránk uszítani Seiruun egész seregét. – mondta szkeptikusan Xellos.

- Na és? Ha Amelia megtudja, hogy mi vagyunk, minden rendben lesz!

- De akkor sem kellett volna berobbantani a kaput, csak mert nem engedtek be elsőre… - mondta fejcsóválva Philia.

Lina vállat vont, s megszaporázta lépteit a palota felé.

A seiruuni seregben pedig nem kellett csalódniuk. Még alig ült el a por a kapu romjai körül, már elbarikádozták az utat, s a kis csapat megtorpanásra kényszerült. Linát ezúttal csendre intették s Philia próbálta békésen elmagyarázni a helyzetet. Már az Aranysárkány is majdnem kijött sodrából, mikor egy ismerős hang csendült fel a sereg mögött.

- Lina kisasszony! – Amelia sietett eléjük, a sereg pedig szétnyalt előtte. Nyomában Zelgadisszal, aki semmit nem változott.

- Amelia! – Lina is a hercegnőhöz rohant, s megölelték egymást. – De rég nem találkoztunk!

- Lina kisasszony, én mindig tudtam, hogy el fogsz jönni! – mondta megkönnyebbülten Amelia. Arca nyúzott volt, s fiatal kora ellenére már néhány ránc is helyet talált vonásai között.

- Zelgadis! – üdvözölte Lina a kimérát, aki mosolyogva bólintott.

- Jó látni benneteket. – végignézett a társaságon, bár Xellosra nézve egy kicsit elkomorodott.

Eközben Amelia és Philia is megölelték egymást. Xellos mosolyogva nézte az újonnan összeállt csapatot, Jesse pedig nem tudott magával mit kezdeni. Végül Lina is észrevette a fiú zavarát s magához rántotta. – Ő itt Jesse! Jesse, ez itt Amelia hercegnő, és Zelgadis.

Jesse zavartan mosolygott s kezet rázott mindkettőjükkel.

- A fiad, Lina? – kérdezte Amelia.

- Mi?! Dehogy! NEM!

- Elárulnád, hogy miért robbantottad be a város kapuját? – kérdezte Zelgadis összevont szemöldökkel.

- Izé… hát… bocsi, de nem akartak beengedni. Nekem meg muszáj volt bejutnom!

- A védelmet meg kellett szigorítani… - magyarázta Amelia, majd egy perc szünetet tartott. – Menjünk a palotába, ott majd mindent elmagyarázok és ti is mindent elmeséltek!

- Na halljuk Amelia, mi folyik itt! – mindannyian a palota konyhájában voltak, Lina javaslatára valami harapnivalóért. A konyhaasztal körül álltak valamennyien s feszült figyelemmel figyelték a hercegnőt.

- Nem is tudom, mikor kezdődött ez az egész, Lina kisasszony… - Amelia összefonta karjait, s gondterhelten nézett barátnőjére.

- Az eleje nem érdekel, azt tudom. – legyintett Lina. – Azt mondd meg, hogy mi ez a Tanács, miért van Seiruun ilyen szörnyű állapotban, és mit várnak tőled!

- Tőlem semmit sem várnak. – felelte szárazon Amelia. – Az ország már a Tanácsra támaszkodik. Ez azóta van, mióta mindennapossá nőttek az eltűnések, az emberek megijedtek és úgy látták, nem tudom kezelni a helyzetet…

- Levették Amelia válláról a terhet, ami még nem is lenne baj, de nem tesznek semmit. – Zelgadis a hercegnő vállára tette kezét. – A helyzet katasztrofális. Ha nem tudjuk megfékezni az eltűnéseket, mindenkit elrabolnak és Seiruun halott város lesz.

- Értem, értem… - Lina állát vakargatta. – De azért még van valami beleszólásod az ország ügyeibe, nem?

- Csak vészhelyzetben, amikor már minden kötél szakad. – válaszolta vonakodva Amelia.

- Rendben. – döntött Lina. – Ki fogunk mászni ebből a helyzetből! Segítünk Amelia, de akkor nektek sem szabad a Tanács mögé bújni!

Amelia és Zel bólintottak.

- Mellesleg, nem kéne itt néhány szolgálónak is lenni? – kérdezte Philia.

- Az eltűnések miatt mindenkit hazaengedtem. Már hetek óta senki nem él a kastélyban, csak én. – mondta fásultan Amelia. – De ti ugye maradtok? Nagyon sok szobánk van, bármelyikben alhattok.

- Maradunk. – bólintott Lina. – És most megvacsorázunk, alszunk egyet, és reggel kiderítjük, hogy mi folyik Seiruunban!

Mindenki bólintott.

Amelia tudtán kívül belemarkolt takarójába, s hideg verejtékcseppek csorogtak végig arcán. Hirtelen felriadt. Zihálva szegezte szemét a sötétbe, a baldachinos ágy mennyezetére. Felült s kezeibe temette verejtékben fürdő arcát. Kikászálódott az ágyból, bár még magasan járt a Hold. Kilépett az erkélyre, odakint csípős hideg volt. Kezeivel fázósan megdörzsölte karjait, s a korlátnak támaszkodott. A város teljesen csendes volt. Fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon Lina tényleg tud segíteni? Meg lehet még fékezni ezt a végzetesnek látszó hatalmat? Van még esélyük, vagy a világ pusztulásra van ítélve?

- Ha engem kérdezel, Lina megint megment mindenkit. – szólalt meg egy hang Amelia mögött.

A hercegnő összerezzent s megfordult. – Xellos?

A Mazoku leugrott saját szobája ablakából, arcán, mint mindig, most is mosoly terült szét. – Lina meg fogja menteni Seiruunt, és el fogja pusztítani az Új Erőt.

- Igen, minden bizonnyal. – bólintott Amelia s újra a Holdat fürkészte. – Lina kisasszony az egyetlen, aki megállíthatja, igaz?

- Nem hiszem, hogy lenne más. Lina a legerősebb és a legnagyobb varázsló az egész világon.

- Persze, hogy az.

- És bár, nekem az a célom hogy elpusztítsam ezt a világot, de tudom, hogy Lina meg fogja menteni.

- Igen, de… már tíz éve volt… és elég lesz ennyi?

- Lina mindent meg fog tenni.

- Igen, Lina mindig mindent belead, és ez most sem lesz másképp… csak elég legyen ez a minden!

- Remélem, annak ellenére, hogy nincs személyzet, kapunk reggelit. – Lina Philia társaságában sétált le a lépcsőn a konyha felé.

- Ha nem, itt van ez! – Xellos megjelent előttük, meglóbált kezében egy döglött patkányt.

Lina ugrott egyet az elpusztult állat láttán, majd fejbe vágta Xellost, s folytatta útját. – Csak tudnám, honnan szedte… - morogta. – Mellesleg, minek neked az? – nézett vissza a Mazokura.

- Az titok! – mondta mosolyogva s eltűnt.

- A fejemet rá, hogy készül valamire. – kommentálta Lina Philiának.

- Tudom, de ha megtudom hogy mire… - Philia tenyerébe csapott öklével.

- És nem te leszel az egyetlen… - tette hozzá Lina sötéten.

Beléptek a konyhába, ahol már Amelia és Jesse reggelizett; kiderült hogy a kamra roskadásig meg van rakva különféle finomságokkal – már csak Lina miatt is.

A kiadós reggeli után, Lina jólesően sóhajtva dőlt hátra székében. Még el sem kezdte megemészteni az első lenyelt falatot, mikor Zelgadis toppant be a konyhába – falfehér arccal.

- Mi történt Zel? – ült fel Lina.

- Tegnap éjjel több mint ötszáz ember tűnt el. – Amelia felsikoltott, s ájultan rogyott a földre. Mind köré sereglettek, s felültették a hercegnőt, aki csakhamar magához is tért.

- Seiruunnak ezzel vége… - suttogta elhaló hangon.

- Dehogy van vége! – csattant fel Lina. – Most azonnal indulunk és fényt derítünk erre az egészre. Zel, ugye senki nem lépett ki egész éjszaka egyik kapun se?

- Nem.

- Gondoltam. Akkor valami új menekülési útvonaluk van! Ki kell találnunk mi az!

Lina, Philia, Xellos és Jesse a palota kapuján léptek ki.

- Szétválunk, úgy gyorsabban megy majd, - jelentette ki Lina. – Ö… Philia, te jössz velem, Jesse meg Xellel…

- Jesse nem tőled akar tanulni? – sandított rá Xellos.

Lina sóhajtott egyet. – Oké… Jesse, te velem jössz… Philia, sajnálom, de most nincs időnk erre. Seiruunt lassan csak a patkányok fogják lakni! Nincs vesztegetni való időnk!

Lina intett Jessenek, majd a főutcán futásnak eredtek. Philia és Xellos némán néztek utánuk, majd elindultak az ellenkező irányba.

- Hova megyünk? – lihegte Jesse futás közben.

- Körülnézünk! Van egy-két jó tippem, hogy hol vihették ki azt a sok embert…

- Például?

- Hát… lehet, hogy van valahol egy nagy épület, ahova az embereket viszik, gondolom előtte valami álomvarázst szórtak rájuk, és abban az épületben mondjuk, van egy nagy teleportáló… vagy bárhol máshol, de egy biztos: nagy a portál, mert nagyon sok embert tüntettek el rövid idő alatt. Érted? – magyarázta Lina, s Jessere pillantott.

- Aha, persze. – mosolygott Jesse. – És az nem lehet, hogy nem a föld felett van? Mondjuk egy csatornában? Ott sokkal jobban el lenne rejtve…

- Hé, nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek hittelek! – szánta dicséretnek Lina. Jesse elvigyorodott, majd futottak tovább.

Lina pár utcányi rohanás után viszont lefékezett egy szűk kis sikátor előtt. Intett Jessenek, s mindketten némán beléptek. Egy különösen elhanyagolt utca volt, a kukákból kifolyt a szemét, és girhes macskák turkáltak köztük, valami élelem után. Nagyjából a sikátor közepén, egy tömör vasajtó állt, fölötte egy megfakult, fa cégértábla hirdette: „Ivó a Döglött Patkányhoz”, alatta kisebb betűkkel: ”Nem titkos szekta, sem emberrabló szervezet nem működik bent, ne is keresse!”. Lina elfintorodott, és eszébe jutott Xellos reggeli akciója: talán az a kis piszok Mazoku tudta, hogy ez a kulcs, és szándékosan ijesztgette vele? Ha így állnak, darabokra szaggatja, amiért nem tudta egyenesen megmondani az úti célt.

- Ez lesz az, - fordult Jessehez. – A lényeg, hogy maradj mindig mögöttem!

- Rendben, de honnan tudod, hogy ez az?

- Megérzés… - morogta Lina, s elővette legbájosabb mosolyát, majd bedörömbölt. Néhány percig némán várakoztak, majd az ajtón egy kis ablak kinyílt és egy pár barna, bevérzett szempár jelent meg.

- Jelszó? – recsegte az alak.

- Hát… ö… izé… Tudod, mi elég rég voltunk, és nem tudtuk meg az új jelszót… - improvizált Lina, de a szempárhoz most már egy összevont szemöldök is csatlakozott.

- Döglött Patkány? – találgatott Jesse, a cégtáblára pillantva.

Az ajtónálló morgott valamit, becsukta az ablakot, s néhány másodpercig tartó zárkattanás után kitárult a nagy vasajtó.

Lina elismerően kacsintott Jessere, majd beslisszolt a nagydarab, tagbaszakadt ajtónálló mellett, akihez az ablakban látott szempár és szemöldök tartozott.

Belülről a hely meglehetősen lepukkant volt: kis, dohos helyiség, néhány molyrágta huzatú székkel és asztallal. A bárpultnál egy sovány, magas, egérarcú kis emberke törölgetett egy mocskos ronggyal egy ugyanolyan mocskos poharat. Lina és Jesse belépésére felnézett s kiolvashatatlan arckifejezéssel mérte végig őket.

Lina lehuppant a bárpulthoz, mire a pultos lecsapta elé a piszkos poharat, amit törölgetett, s valami kátrányszínű, kátrányszagú és állagú folyadékot öntött ki. Lina úgy érezte, menten rosszul lesz, ha tovább kell szagolni azt a löttyöt, s gyorsan arrébb tolta a poharat.

- Elnézést, - mondta a pultosnak, aki mogorván megfordult. – Tudja, mi keresünk valakit vagy valamit… - magyarázta, s alig észrevehetően egy aranyat csúsztatott a pultosnak. – Tud segíteni?

A férfi morgott valamit, az aranyat pedig eltűntette, s fejével a terem végében megbúvó kis ajtó felé intett. Lina felállt, s Jessevel a sarkában keresztülvágott a termen s belépett a kis ajtón.

Philia és Xellos a város másik felében rótták az utcákat. Sehol sem láttak egy teremtett lelket sem, ez nyugtalanította Philiát.

- Vajon hol lehet mindenki? – motyogta.

- Elrabolva, gondolom. – válaszolt Xellos vidáman, s tovább nézelődött.

- Mi az, hogy elrabolva? Nem rabolhatták el Seiruun teljes lakosságát!

- Akkor otthon vannak.

- Na, én is így gondoltam…

- Akkor meg minek kérdezted?

Philia nem válaszolt, csak egy megvető pillantást küldött Xellos felé.

Szótlanul haladtak, s az egyik szűkebb utcába nyíló sarkon, egy különös kocsmára lettek figyelmesek. Egy megfakult cégtábla lengett nyikorogva a kemény vasajtó fölött, rajta megkopott betűkkel: „Ivó a Döglött Patkányhoz”. Philia és Xellos egymásra néztek, majd mindketten az ajtóhoz léptek. Xellos bekopogtatott, mire egy szúrós tekintetű, szürke szempár jelent meg az ajtón lévő kis ablakban. – Jelszó? – kérdezte cincogós hangon a férfi.

Xellos gondolkodás nélkül elővarázsolta egyik zsebéből a reggeli döglött patkányt, s egy laza mozdulattal bedobta az ablakon. Odabent kiáltás, majd szitkozódás és végül az ajtó zárjainak kattanása hallatszott.

- Ezért aztán érdemes volt elhoznod azt a patkányt… - morogta Philia, s belépett az ajtón.

A hely, szintén romos állapotban volt: törött tárgyak hevertek a szoba egyik felében, s a kemény ajtó becsapódására vakolat potyogott a belépők fejére. Az ajtónálló férfiról kiderült, hogy ő a pultos és az egyetlen ember az egész kocsmában, egy személyben.

A két ”vendég” gyorsan végignézett a helyiségen, s mindkettejük tekintete megakadt a sarokban lévő kis ajtón. Xellos elindult az ajtó felé, Philia pedig követte, miközben a tulajdonos hiába kiáltott utánuk.

Az ajtó mögött egy hosszú lépcsősor volt: olyan hosszú, hogy vége a sötétségbe veszett. Becsukták maguk mögött az ajtót, s abban a pillanatban a lépcsősor menti falon fellobbantak a fáklyák, megvilágítva útjukat.

Hosszú, néma lépcsőzés következett, s már ki tudja mióta mentek egyenesen lefelé, még mindig nem látták a végét.

- Milyen hosszú ez a lépcső? – zihált Philia.

- Ki tudja? Lehet, hogy több kilométer… - Xellos gonosz vigyorral hátranézett. – De ez nem valószínű, mert már látom a végét!

Philia felsóhajtott, mikor ő is meglátta, hogy a lépcsők egy nagy teremben véget érnek. Amennyire csak tudták, lehalkították lépéseik zaját, de erre nem igazán volt szükség: odalentről hangos zsivaj szűrődött fel.

A lépcső végére érve, némán araszoltak el a fal mellett, a homályban. Mikor egy kisebb üreget találtak a falban behúzódtak, s tüzetesen körülnéztek: egy hatalmas, barlangszerű csarnokban több száz ember nyüzsgött. Legtöbbjük pizsamás városi volt, s őket hófehér ruhás, fekete sisakos alakok terelgették, fegyverekkel a kezükben. A terem közepén pedig egy kékes fényben tündöklő, hatalmas kapu állt: egy teleportáló.

- Most mit csináljunk? – suttogta Philia. – A meglepetést kihasználva támadjunk?

- Ne, ott van Lina és Jesse! – mutatott előre Xellos, s valóban: a terembe több száz lépcsősor vezetett, s az egyik közelinek a kapujában ott állt Lina és Jesse, szerencsére még senki nem vette őket észre.

Xellos integetni kezdett nekik, amit csakhamar észre is vettek s odaiszkoltak.

- Látom ti is ide találtatok. – mondta fojtott hangon Lina. – Úgy látszik, az emberek még nem tűntek el. – tekintetét a portálra szegezte.

- Most mit csináljunk? Nagyon sokan vannak… - mérte fel az ellenség erejét Jesse. – Ha jól számolom, százhúsz katona…

- Az semmi. – legyintett Lina. – És már van is egy ötletem! Xellos kimegy, magára vonja a figyelmet, aztán miután beléeresztették az összes töltényt, elkapjuk őket.

- Lina, ez hülye ötlet. – közölte tömören véleményét a Mazoku.

De nem fejthette ki bővebben, illetve nem vitathatták meg, mert két katona vészesen közel haladt el mellettük, s meghallották beszélgetésüket.

- Honnan tudod ezt? – kérdezte a magasabb katona.

- Pár napja mesélték, hogy elfogták, és az egyik barátom még látta is.

- De ez azt jelenti, hogy már senki nem áll az utunkba? Ha Lina Inversenek nincs már akkora hatalma, hogy a saját férjét megvédje, akkor tényleg nincs miért félnünk tőle…

Lina keze ökölbe szorult, s agyát elöntötte a vak düh. Hiába fogta le Philia, nem tudott már uralkodni érzelmein; felpattant, mindkét kezében megjelent egy-egy tűzgolyó.

- Úgy gondoljátok fiúk? – ugrott ki a búvóhelyükről, halálra rémisztve a két katonát, de mielőtt azok bármit is mondhattak volna, mindketten megsültek a tűzgolyótól.

- Én leszedem, ti meg összekötitek őket! – kiáltott hátra három megszeppent bajtársának, akik nyomban vigyázzállásba vágták magukat.

Lina meggondolatlanul iramodott a tömegbe, és minden katonát lefegyverezett, nem válogatva az eszközökben; valakit megsütött, valakit megfagyasztott, más pedig csak elkábított.

- Szerintetek a katonákon kívül még ki fog megsérülni? – morogta Xellos, három katonát összekötve.

- Remélem senki… meg azt is remélem, hogy ezek után le fog nyugodni… - sóhajtott Philia.

Jesse kötözés közben ámulva figyelte a harcoló Linát, elképesztő látványt nyújtott a dühöngő Lina Inverse.

Mikor már mind a százhúsz katona összekötözve a terem egyik végében hevert, Philia, Jesse és Xellos az embereket irányították kifelé, Lina pedig a portál bezárásán szorgoskodott. Megpróbálta egy egyszerű, záró bűbájjal, de nem történt semmi. Agyában még mindig ott lebeget a fehér köd, és nem hagyta reálisan gondolkodni.

- Hé, Xel, mi lesz, ha egy Dragon Slave-val felrobbantom ezt a portált?!- ordított oda a Mazokunak.

- Nem tudom! De inkább ne próbáld meg!

Lina megvárta, amíg az utolsó ember is eltűnt a lépcsősor vaksötétjében, majd elkezdte mormolni a varázsigét. – Túlvilági erő, karmazsin vérfolyam. Régmúlt idők homályából ismét felbukkansz. Nem riadok vissza, hogy ellenség megússza. A rám ruházott hatalom add…

- Ne csináld Lina! Az egész barlang berobbanhat! – kiáltotta Philia, aki csak most vette észre, mit művel a boszorkány.

- …hogy gonosz pusztítson! Dragon Slave! – s Lina kezeiből kilőtte a hatalmas erejű varázslatot. Jesse leesett állal bámulta a jelenséget. A portál elnyelte a varázslatot, majd vörösen kezdett izzani, s kirobbant, a robbanás ereje pedig hátralökte Linát. Philiának igaza volt: a barlang tetejéről hatalmas szikladarabok kezdtek lehullani. Philia látta, hogy Xellos az eszméletlen Linához siet s vele együtt eltűnik.

- Jesse, gyere! – a fiú Philiához rohant s mindketten eltűntek, a barlang pedig beomlott.

Lina puha párnák között ébred, s minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Már elfelejtette, hogy nem olyan fiatal, mint tíz éve, és most sokkal jobban fájt ez, mint tíz éve… Tíz év. Elképesztően sok idő. Tíz év alatt, a vándorból gondos háziasszony lett, tíz év alatt felépítette tökéletes életét. Mindene megvolt, ház, család, biztos munkahely. És ez, mind egy csapásra megszűnt. És miért? Egy újabb küldetésért. Tíz év után… és most, ez lett a vége, sérülten fekszik egy szobában. Az idő túlzottan kimerítette, s már nem olyan erős, hogy minden őrült kalandot fáradhatatlanul végig tudjon csinálni.

Felült és megtapogatta fejét: vastag gézkötést érzett. Egy sóhajjal kikászálódott az ágyból, s letépte a kötést. Egy kicsit tántorgott, de meg bírt állni a lábán.

Elhagyta szobáját, végigsétált a palota kihalt folyosóin, s lement a konyhába. A konyha persze teljesen üres volt, ki tudja, hány óra lehetett, minden esetre már sötét volt.

A kamrából előszedett pár üveg whiskyt s leült az egyik székre. Még soha nem volt depressziós: minden percben sírni tudott volna, mert elvesztette mindazt, amit egész életében összeszedett: a férjét, a nyugodt kis hétköznapjait, a boltját… az életét. Kihúzta a whiskys palack dugóját, és hosszan meghúzta a keserű italt, s innentől már nem volt megállás; a szeszes ital csak fogyott, s Lina már csak azt tudta felfogni, hogy Philia is ott ül mellette…

Zelgadis az egész napot a kastélyban töltötte, s úgy döntött, most, hogy már minden rendbe jött, marad éjszakára is. Különös érzés járta át: hosszú idő óta minden idegszála megfeszítve kínozta állandó fejfájással, de most, mintha minden idegszálát összeragasztotta egy nyúlós, ragacsos valami, s ez megnyugvással töltötte el.

Nagyon késő volt már, s maga sem értette, mit keres még a folyosón. Talán csak meg akarta nézni Linát. Egész nap aludt, s fejsérülése is súlyosnak látszott… De nem ő volt egyedül a folyosón. Valaki jött vele szemben, s Zelgadis megtorpant az egyik ablak előtt, ahol a besütő Hold megvilágította. Mikor az alak beért a fénykörbe, Zel megnyugodott: csak Xellos volt az, de ami meglepte, Philiával a karjaiban. A lány látszólag aludt, Xellos vállára hajtva fejét.

- Vele meg mi történt? – kérdezte Zelgadis, s szemöldöke megemelkedett.

- Látnád Linát…- vigyorgott a Mazoku. – Lina kiborult, és leitta magát, aztán Philia csatlakozott. Őt Jesse vitte lefeküdni.

- Értem… - sóhajtott Zel, s megvakarta tarkóját. Úgy látszik, Linának még most sem nőtt be a feje lágya, gondolta. – Akkor most lefekteted Philiát? Ki se néztem volna belőled…

- Attól függ, milyen értelembe vesszük a ”lefektetést” – Xellos még szélesebbre húzta vigyorát.

- Én a helyedben nem tennék semmi olyat vele, amiért darabokra szaggat, miután kijózanodott... – morogta Zel, majd elindult saját szobája felé, s Xellos is folytatta útját.

- Mégis minek nézel engem? Egy aranysárkánnyal? - Szólt még hátra a Mazoku, majd eltűnt a sarkon.

Zelgadis fejét csóválva nyitott be saját szobájába, és már előre látta, hogy holnap nehéz napjuk lesz.