14. Egy rossz döntés
Eljött a december 30.-a és döntenem kellet. Hogy jobban tudjak gondolkodni, a szobámnál felmásztam a tetőre. Mindig ott szoktam gondolkodni, ha valami aggaszt.
- „Andynek igaza van. Ha a fényt, a jót választanám, akkor nem írtak volna annyi mindent arról az átokról, és a rosszról. De miért választanám én a sötétséget?”- gondolkoztam, de megjelent Barbas.
- Hm, tudod már, mit választasz?- kérdezte nyájas mosollyal.
- Persze, a fényt!- vágtam rá.
- Csak hogy tudd! Nem hiszem, hogy a fényt választod!
- Igen? És miért nem?
- Mert ha azt választod, a barátaidnak annyi!
- Azt kétlem!
- Igen? Majd meglátjuk, de ne feledd, mit mondtam!- és eltűnt. Ez csak fokozta a kételyeimet. Délután elmentünk sétálni egy kicsit a parkban.
- Na, várod már, hogy kimond „a fényt választom”?- kérdezte Amelia.
- Nem igazán... Félek, hogy Barbas, ez után csak jobban üldözne.- válaszoltam.
- De ne feledd az átkot!- figyelmeztetett Sylpheel.
- Tudom, tudom. De...
- Semmi de! Ha miattad lesz vége a világnak, ellátom a bajodat!- fenyegetett Lina.
- Ti ezt nem értitek!
- Dehogynem! Meg kérdezik, mit választasz és te a fényt választod!
- Ilyen könnyű!- mondta Zel és Gourry, de nekem eszembe jutott, mivel fenyegetett Barbas. Majd megjelent előttünk Ken és egy Égi, és Barbas meg Dawson.
- Barbas!- és Zel majdnem kihúzta a kardját, de az Égi megállította.
- Állj! Barbas most nem harcolni jött. Yoleinak döntenie kell! Közénk, vagy közéjük áll.- mondta az égi. De nem vágtam rá rögtön. Haboztam, hiszen Barbas megfenyegetett, de mégsem állhatok közéjük.
- Na, Yolei kisasszony, mond ki, hogy a jót választod!- mondta Amelia. Ken is, ahogy a többiek azt gondolta, hogy rögtön rávágom, de nem így történt.
- Én... Én a...- majd Barbasra és Dawsonra néztem. Belegondolni is rossz volt, hogy közéjük tartozzak. Majd Kenre és az égire néztem. Hát... Őszintén szólva hozzájuk sem tartoznék. Úgy éreztem, hogy egy gombóc van a torkomban, és nem tudok megszólalni. Rosszabb volt, mintha feleltetnének biológiából, és nem tudnék egy szót se. Egyszer csak a fejem fölött megjelent egy fekete és egy fehér sugárgömb. Elkezdtek forogni, és úgy nézett ki, mint a yin-yang jel. Ez azt jelentette, hogy már ki kell mondanom, mit választok.- A sötétség...
- Áhhá, mostmár az enyém!- kiáltott fel Barbas.
- Nem! Amíg nem mondja ki, hogy „választom” addig senkié! Egyébként is Yolei nem egy tárgy, hogy birtokolhatják!- mondta szigorú nézéssel.
- ... Választom... A sötétséget választom.- mondtam ki a mindent eldöntő szavakat, miközben a cipőm orrát bámultam.
- Mi?- kérdezte mindenki ijedten.
- Yolei...- mondta csalódottan Ken.
- Yolei, gondold meg!- javasolta Andy, de késő. A két gömb, sugarat alkotva körbefont. A fehér a jót vette ki belőlem, a fekete a rosszat adta. A hajam kiengedett lett, és fekete, a szemem meg olyan lilás lett. Fekete, rövid ujjú, bőr mellényem, feszülős, sötétlila szoknyám, sötétkék csizmám lett. A karjaimat fekete, tüskés karkötő díszítette és a körmeim sötétlila körömlakkal lett befestve. Majd a fekete, és fehér sugár az ég felé vette az irányt, majd eltűnt.
- Yolei...- suttogta félve Amelia. Megfordultam, hunyorítottam, és ezzel ellöktem a közelemből Lináékat.
- Yolei. Öld meg őket!- adta ki a parancsot Barbas, és én engedelmeskedtem. A kezemben megjelent egy kétélű kés, aranymarkolattal vörös és kék kövekkel díszítve, vagyis egy Atame. Elkezdtem rohanni Amelia felé, már majdnem elértem, de Zelgadis ellökte, így Zelbe döftem a kést.
- Yolei... Ez nem te vagy! YOLEI!- nyögte Zel, de az Atame kiszívta az összes erejét. Zel a halál küszöbén állt, de a többiek nem tudtak semmit sem tenni. Hiába bombáztak, delej-gömbbel, tüzes-nyilakkal vagy hasonlókkal. Meg se kottyant. Zelgadis már két lábbal volt a sírban, de Andy ezt már nem tűrte. Ellökött Zeltől, és kihúztam belőle a kést.
- Yolei! Térj magadhoz! Te ilyet sosem tennél!- győzködött Andy, de hiába. Gúnyosan néztem rá, majd újabb kísérletet tettem. Most Sylpheelt próbáltam leszúrni, de Barbas rám szólt.
- Most már elég! Ráérünk, máskor végezni ezzel a bandával.- mondta, és én engedelmesen odamentem hozzá, majd egyszer csak eltűntünk.
- Sajnálatos. Azt reméltem mást választ. Ken... 3 napot adok, hogy elpusztítsátok, vagy visszatérítsétek a jóra!- mondta az égi, és elteleportált.
- Mi? Yoleit nem fogjuk elpusztítani!- kiáltotta Andy, de hirtelen az égen varjak sokasága repdesett. Elsötétítették az eget, de nem csak az miatt lett sötétség. A varjúk amilyes gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek el. De még mindig sötét volt.
- Az átok... -jelentette ki Andy- Egy olyan átkot hoz a lány rossz döntése, amit varjak sokasága fog jelezni, sötétség borul a világra, az emberek sorra fognak meghalni. Barbas pedig, minden meghalt lélek után erősödni fog.- idézte a könyv szavait.
- Ezek szerint... Most... Pusztulás.... Pusztulást fog szülni... - nyögdécselt Zel, miközben Amelia és Sylpheel gyógyította.
- Ez, nem lehet... Yolei nem lehet az ellenségünk!- mondta aggódva Lina, Ken pedig még mindig nem hitte el, mit tettem.
Egyszer csak Dawson, Barbas és én megjelentünk egy kriptaszerű helyen. Ez volt Barbas „lakása”. De én kimerültem és elájultam, Dawson megfogott és bevitt egy szobába, majd letett egy ágyra. Aludtam legalább 5 órát és mikor felébredtem nem voltam démon, legalább is belül nem, de kívül igen. Visszaemlékeztem, hogy mi történt...
- Ez... Nem lehet. Mégis csak a sötétséget választottam. Az az átkozott Barbas!
- Szólítottál? -jött be Barbas.- Látom felébredtél!
- Ne legyél ilyen „kedves”! Miattad lettem ilyen!
- Nem, te mondtad ki, idézem: „A sötétséget választom”!
- De miattad választottam! Mert megfenyegettél! Miattad már soha nem lehetek boldog, ELVETTÉL MINDENT TŐLEM, A CSALÁDOM, A BARÁTAIMAT, AZ ÉLETEMET, MÁR SOSEM ÉREZHETEK SZERETETET, CSAKIS GYŰLÖLETET! Már sosem leszek boldog...
- De cserébe nagy hatalmad lesz! Bárkivel végezhetsz, akivel csak akarsz! Olyan erős leszel, hogy talán, te leszel a démonok királynője...
- DE MIT ÉR A HATALOM, MIT ÉR AZ HA DÉMONOK KIRÁLYNŐJE VAGYOK HA SZERETET NINCS BENNEM?!- ordítottam sírva.
- Mindegy... Pár perc múlva, semmi emberi érzés nem lesz benned. Olyan leszel, mint én... És mi ketten nagy pusztítást fogunk véghezvinni.- majd Barbas kiment a szobából, én meg elkezdtem zokogni. Már 5 perce sírtam, amikor fájni kezdett a fejem és úgy gondolkodtam, mint egy démon, és ölni akartam. Kimentem, a többiek már vártak rám.
- Készen állsz a pusztításra, hugi?- kérdezte Dawson és én bólintottam, majd eltűntünk