2. Ismerkedés Lináékkal
A robbanás közben nem voltam eszméletnél, így kicsit elaludtam. De nemsokára a nap melege ébresztett fel. Egy fa árnyékában feküdtem az út mentén. Érdekes volt, mert fogalmam sem volt, hogy hol a csudában vagyok.
- Hol vagyok? Egy biztos... nem otthon... Sőt! Szerintem nem is a saját világomban! Lehet hogy véletlenül elteleportáltam? -kérdeztem, majd felálltam és leporoltam magam.- Hát ezt csak úgy tudom meg, ha megpróbálok visszateleportálni. -megpróbáltam de nem sikerült.- Ezt nem értem... Nem tudok vissza menni! Vajon ide tudok valamit, teleportálni? Hm... -majd a sötétbarna, félvállas táskámra gondoltam.- Táska! -kiáltottam és a kezemben megjelent a táskám.- Ááá! Szóval ide bármit tudok teleportálni, de haza már nem.... Nem baj, kicsit körül nézek itt! -és a táskát felhúztam az egyik vállamra és elindultam jobbra. Egyszer csak egy kereszteződéshez értem és ilyen hangokat hallottam:
- Gourry! Megmondtam, hogy az a én marhacombom! A legközelebbi vendéglőnél te kevesebb kaját kapsz!
- Ugyan már Lina ne legyél már dühös! És ami fontosabb NE ÜTÖGESS!
- Jaj Lina kérlek, ne bántsd az én Gourry drágámat!
- „ Hmm... Ezek nekem gyanúsak!” -gondoltam, majd elbújtam egy bokor mögé. A csapat 3 nőből és három férfiből állt. És észrevettek.
- Valaki figyel minket... -mondta az egyik fiú, aki mellesleg kicsit furán nézett ki... Világoskék hajjal és bőrrel, ráadásul valamilyen kiütések voltak rajta. Bevallom kicsit féltem tőle. Intett egy másik fiúnak, aki már kicsit jobban nézet ki, de mindig csukva tartotta a szemét. -„Micsoda flúgos csoport!” -gondoltam, de mikor láttam, hogy az a csukott szemű felém, jön, más dolgom is akadt, minthogy őket kritizáljam.
- Hé! Megtaláltam! -mondta, mikor benézet a bokorba.
- Á francba! -majd gyorsan fellebegtem, jó magasra. De az a kiütéses férfi, utánam lebeget.- Tehát ezek is rendelkeznek varázserővel...
- ÁÁÁÁÁ -hangzott egy sikítás.
- Ez Maya hangja! -és elidultam a hang irányába, de...
- Tüzes... Nyilak! -és eltaláltak, én meg zuhantam lefelé.
- Hiszen ez csak egy lány... - mondta az egyik lány, mikor már leestem. Nemsokára felébredtem, és mindenki ott volt körülöttem.
- Hát így kell bánni egy lánnyal? -kérdeztem.
- Bocs, mostanában sok az ellenségünk, azt hittük te is az vagy. Apropó! Ki is vagy?
- Én? Yolei Myako! És ti?
- Én Verselő Lina!
- Gourry.
- Seyruun hercegnője, Amelia Wil Tesla Seyruun!
- Sylpheel vagyok!
- Xellos!
- Zelgadis!
- Ahham... Hol vagyunk? -kérdeztem miközben a hátamat próbáltam gyógyítani.
- Atlas határánál. -vágta rá Amelia.
- Atlas? Az egy város? -kérdeztem, halkan.-Mi ez a szag? -kérdeztem, már hangosan, mert egy démon szagát éreztem. Bárhol megérezném a szagukat.
- Milyen szag? Én nem érzek semmit! -mondta Lina.
- Hát... Talán azért érzek már szagokat, mert éhen veszek. -mondtam és közbe még a gyomrom is korgott.
- Én is éhes vagyok... Gyorsan mennyünk a városba!- mondta Lina, majd mindenki felállt. Körül néztem... Mindenkin ósdi, régi ruhák voltak. Volt egy ilyen anyámnak is, amit nekem adott... De sosem húztam föl.
- Milyen göncök ezek? -kérdeztem.
- Ezt mi is kérdezhetnénk! Honnan jöttél?
- San Franciscóból! -mondtam.
- És az mi? -kérdezte Zelgadis.
- Egy város! -mondtam. -„Ez már kicsit gyanús nekem!”- gondoltam.- Remélem Atlasból haza, tudok majd telefonálni...
- Telefon? Miféle szerzet vagy te? -kérdezte Xellos.
- Várjunk.... Én nem ismerem Atlast, Ti nem ismeritek San Franciscót, a ruháink teljesen mások, telefon ismeretlen akkor ez nem jelent mást... Hogy igazam volt! Tényleg egy másik világban vagyok! Te jó ég! -nyafogtam miközben már rég a városban voltunk.
- Na majd mindent elmondsz magadról miközben eszünk egy jót! - mondta Sylpheel. Leültünk egy asztalhoz. Mindenki cifra kaját, és sokat kért. Szerencsémre a kedvencemet megtaláltam az étlapomon.
- Én csak egy Rántott szeletet kérek! -és a pincér elment.
- Hogyhogy csak egyet? -nézett rám csodálkozva Gourry.
- Nekem elég annyi is! Na de legjobb lesz, ha most kezdem el az életrajzom mondani, mert nektek hosszú lesz elmondani... -és kezdtem. Elmondtam mindent magamról. Azt, hogy Barbas üldöz, szüleim nincsenek, és hogy egy bájitalnak köszönthetően kerültem ide. Ők csak figyeltek, de amikor kihozták az ételt, bármit is mondtam, csak Zelgadis, Xellos és Sylpheel figyelt rám.
- És ti? Ti kik vagytok bővebben? Ja és ha szabad megkérdeznem... Te mindig így néztél ki? -kérdeztem Zelgadistól.
- Nem. Rezo a vöröspap, aki egyben a nagyapám, tett ilyenné. Pedig én csak erős akartam lenni! -mondta morcosan.
- De most visszajött...
- Már harmadszorra! -vágott Amelia, Lina szavába.
- Mi?? Újra élesztik vagy mi? -értetlenkedtem.
- Nem, lemásolják.
- Ahham... Klónozták. Nálunk ezt így hívják. És most mit akar? Hallottam már róla de azt nem gondoltam, hogy gonosz...
- Pedig az! Mivel a születésétől kezdve vak, mindent megtenne, hogy lásson. Azért is kell neki egy könyv. -mondta Zelgadis.
- De nem a Szent Könyv. Egy másik. -mondta Xellos.
- Jöjjön el a világomba! Egy műtéttel meglehet oldani a vakságát. De remélem, nem a Remények Könyve kell neki! -mondtam.
- Az meg milyen könyv? -kérdezte Sylpheel.
- Az? A családunké már évezredek óta- mondtam miközben a táskámban turkáltam, majd kivettem egy kicsi, régi és poros könyvet.- mindenki, aki megkapja, írhat bele valamit...
- Mit?
- Varázsigét! A családom mindig maga írta a varázsigéket. Majd este megmutatom!- és eltettem. Végeztünk az evéssel és kifelé indultunk.
- Fizetni? -kérdeztem.
- Lina? Fizetni? Az két külön dolog! -mondta Gourry.
- Veletek tarthatok? -kérdeztem.
- Persze! -mondta Lina De amikor kiértünk megtorpantam. Egyre erőssebben éreztem a démon szagot.
- Mi a baj Yolei?
- Azt ne mond, hogy éhes vagy még.! -hülyéskedett Lina, de... Ezt a démont én ismerem! Megijedtem...
- „BARBAS!” -gondoltam... De vajon jól?