II. fejezet

A balszerencsés görkori

 Amíg eszméletlen vagyok, elmondok néhány dolgot magamról; egy teljesen átlagos gimis lány vagyok, aki valami különös csoda folytán, a betondzsungel kellős közepén lefejel egy fát. Sok szakkörre járok, de mindig szakítok időt arra, hogy a barátaimmal legyek. Aznap például víziháborúzni készültünk, így volt nálam egy csomó vízibomba és egy csuszkapálya (aminek később nagy hasznát vettem!). A táskám mindig tele van minden félével, és mindig egy csomó minden van nálam. A gitárom soha nem hagyom otthon. A mai sok órám miatt most nálam volt a színjátszó körről a jelmezem, a gitárom természetesen, a kardom, amit a kardvívásra kellett, és persze az összes tankönyvem.

Mikor magamhoz tértem, ezek mind ott hevertek mellettem.

Kinyitottam a szemem és először csak foltokat láttam; egy szőke, egy vörös, egy fekete, egy kék és egy sötétlila foltot, zöld háttérrel. Mikor kitisztult a kép, kiderült, hogy a szőke folt egy srác, a fekete és a vörös két csajszi, az kék és a lila pedig szintén fiú. Mind az öten mellettem álltak, és bámultak.

Kómásan ültem fel, és közben azt a hatalmas púpot tapogattam, ami a fa miatt jött létre a fejemen. Körülnéztem. Fák, mindenhol fák.

- Fák?!- sikoltottam fel, és feltehetőleg megint elájultam.

Mikor megint magamhoz tértem, ugyanaz a látvány fogadott, mint először; az öt ismeretlen tini, és az erdő. Most valamivel nyugodtabban ültem fel és néztem körül.

- Bocsi, de nem tudnátok megmondani, hogy hol vagyok?- kérdeztem.

- Egy erdőben- felelte a kékeslila hajú srác. A bőre… nagyon érdekes volt.

A hobbiaim közé tartozott a maszkok, jelmezek és más ehhez tartozó dolgok csodálása és készítése. Nagyon szerettem volna, ha felnőtt koromban egy horrorfilmhez én maszkírozhattam volna el a szereplőket.

Nagyon bután bámulhattam, és feltehetőleg a számat is kinyitottam. Annyira megdöbbentett az az arc, annyira csodálatos volt egy maszkgyűjtő számára, hogy az elképzelhetetlen.

Egy perc alatt minden kiment a fejemből, és hirtelen felpattanva megálltam a fiú előtt. Nem sokkal volt magasabb nálam. Csodálkozva néztem rá, és a szemem tovább siklott a többiekre.

- Jelmezbálba készültök?- bukott ki belőlem a kérdés.

- Ezt mi is kérdezhetnénk…- morogta a fekete hajú lány de már nem figyeltem rá.

Most elmosolyodtam, és izgatottan fordultam újra az elmaszkírozott srác felé.

- Ezt hogy csináltátok?- kérdeztem- hajad biztos paróka, de lehet, hogy csak befestettétek, és telefújtátok hajlakkal- gondolkoztam hangosan és megérintettem a fiú haját. Az olyan volt, akár a drót. Ez biztos hajlakk, csak attól lehet ilyen.

- De a bőröd!- mondtam ámélkodva- Valamilyen arcfestéket használtatok igaz? Nagyon jó lett! Ha lesz jelmezversen, biztos te nyersz majd!- dicsértem a srácot, aki nagyon dühösnek tűnt, de mivel teljesen bezsongtam, ezt nem vettem észre.

- De ezeket hogy csináltad?- kérdeztem, és az egyik, kőszerű, sötét izére mutattam.

A mögöttem álló többiek mondtak valamit, de én nem figyeltem.

- Áruld el, kérlek, nagyon szeretném tudni!- kérleltem.

- Ez a szemtelenség ne továbbja, nem gondolod?!- ordított rám a srác dühösen, én meg ijedtemben ugrottam volna hátra, de sajnos a görkori…

Megint elterültem a földön, de most nem vesztettem el az eszméletem. Az egyik llány elkezdett valamit kiabálni, aztán az a fura bőrű srác kiáltott valamit vissza.

Felültem, és az egyik kezemet a fejemre szorítottam. Úgy éreztem, hogy mindjárt széthasad.

Kitapogattam a táskámat, ami mellettem, hevert és elkezdtem keresni egy fájdalom csillapítót.

- Bocsi, nem akartam semmi sértőt mondani, de szörnyű napom van- fordultam a kékeshajú srác felé. Az nagyon csúnyán nézett rám, de ezt már teljesen megszoktam. Feladtam a gyógyszerkeresést, és ismét felálltam. Legközelebb hozzám a fekete hajú lány állt, így neki nyújtottam kezet.

- Szia, és Petra vagyok!- mutatkoztam be.

- Én Amelia Wil Tesla Seyruun, Seyruun hercegnője- felelte a lány.

- Én Verselő Lina vagyok!- jött oda a vörös hajú csaj. Vele is kezet fogtam.

- Ő ott Gourry- mutatott Lina a szőke hajú srácra- Xellos- a sötétlila hajú fiú viselte ezt a nevet- aki pedig ordibál, az Zelgadis.

- Ó!- mondtam, és közelebb hajoltam Linához- Pokrócot regelizett?- kérdezte bujkáló mosollyal.

- Lehet- felelte és ő is elmosolyodott.

- Nem tudnátok megmondani, hogy hol vagyunk?- kérdeztem- Azon kívül, hogy erdőben?

- Hát, nem messze van innen Seyruun…- felelte tétován Lina.

- Seyruun? Az meg mi?

- Te nem tudod, hogy mi Seyruun?- nézett rám Amelia.

- Tudnom kéne? Ja, biztos ez az új játékterem neve…- feleltem, és reménykedtem.

- Játékterem? Mi az a játékterem?- kérdezte a Xellos nevű srác.

Még csak most döbbentem rá, hogy mi is történhetett és hogy hol vagyok.

- Ti ugye ismeritek Budapestet?- kérdeztem. Mindenki értetlenül nézett rám- New York? London? Párizs?

Egyiket sem ismerték.

- Te jó ég…- motyogtam megsemmisülten- lehet, hogy átkerültem egy másik dimenzióba, vagy világba? A varázsige miatt lehet…

- Varázsige?

Odanyújtottam Linának a cetlit, amit az ideérkezés óta a kezemben szorongattam.

- Ez tényleg egy varázsige- mondta végül- akkor te egy másik világból jöttél?

- Sajnos nagyon úgy fest- mondtam és nekiálltam a görkori leszerelésének. Felkaptam a zöld tornacipőmet és felpattantam.

- Nem tudnátok elvezetni egy közeli városba, vagy mit tudom én, hogy hová, csak olyan helyre, ahol van telefon.

- Micsoda?

- Ah… Nem tudjátok mi a telefon mi? Aj-jaj ez így nem lesz jó…- morogtam és fejest ugrottam a táskámba. Nagy sokára sikerült végre előhalásznom a mobilom.

- Nincs térerő…- motyogtam. Mégis mire számítottam? Hogy itt majd tudok telefonálni, az aluljáróban meg nem?

- Ez meg mi?- kérdezte Zelgadis, a mobilomra mutatva.

- Ez egy mobiltelefon- feleltem.

- És az mégis micsoda?

- Hosszú…

Ekkor jöttem csak rá, hogy nagyon hosszú napom lesz. Milyen helyre kerültem? Miért pont én? Miért mindig velem történik ilyen?!

folyt. köv.