6. fejezet

A Donna csöndesen siklott a néma éjszakában. A tenger habjain a hold fénye meg-megtört. Gyenge szél fúj, a vitorlák alig feszültek. Lina és Philia egymás mellett álltak a hajó orrában, a korlátra támaszkodva meredtek a távolba.

Lina már régóta gondolkozott a mellette álló Aranysárkányról. Át tudta érezni a fájdalmát, a veszteségét, mégsem tudta elhinni, hogy ennyire kiforduljon magából.

- Te, Philia… - egymásra néztek, s Lina rájött, nem is tudja mit akart mondani.

- Igen, Lina?

- Figyelj… Vannak dolgok, amik ha már megtörténtek, nem lehet rajtuk változtatni, el kell fogadni őket. És az sem megoldás, hogy a bosszú vezéreljen, én csak…

- Lina, nem tudom, miről beszélsz! – fakadt ki Philia.

- Csak arról, hogy csak azért, mert Valgaav meghalt, nem kell egész életedben ezen rágódnod! – Lina szája ismét gyorsabban járt, mint az esze, s mikor erre rájött, szája elé kapta kezét.

Philia arca megrándult. – Ki mesélte ezt neked?

- Xellos.

- Oh, oh, oh… Már megint engem beszéltek ki? – lépett mögéjük a Mazoku.

- Menj innen, mielőtt belelöklek a tengerbe… - morogta Philia, fejét karjára hajtva.

- Szeretném látni, ahogy megpróbálod! – válaszolta vidáman Xellos.

- Jó éjt! – menekült Lina két barátja közeléből. Érezte, hogy ismét veszekedni fognak, így inkább otthagyta őket, boldogítsák csak a másikat.

Még egyszer visszanézett, Xellos ugyan ott állt, ahol pár másodperce még ő, s halkan beszélt Philiához, Lina pedig a hajó belsejébe vezető ajtóhoz lépett.

A lépcső nyikorgott, ahogy rálépett. A lépcsővel szembeni ajtó résznyire nyitva volt, s halvány fény szűrődött ki rajta. Lina az ajtóhoz osont s belesett rajta. Odabent Nick, a Kapitány ült, a hajó farát teljesen beborító ablakon bámulva ki, kezében egy kis korsó lógott. Lina megemberelte magát, s benyitott az ajtón, a Kapitány viszont nem vette észre. Lina mögé lopakodott, köpenyéből kivett egy zsák aranyat, már előtte kiszámolt fizetséget tartalmazta, s Kapitány ölébe dobta.

Nick összerezzent, majd előbb a zsákra, majd látogatójára nézett.

- Hát maga mit akar? – kérdezte reszelős hangon.

- Csak gondoltam kifizetem, - felelte Lina. Elindult, hogy elhagyja a szobát, majd megfordult és inkább leült.

A Kapitány kérdőn nézett rá, majd feleszmélve felállt és egy poharat vett elő, lecsapta Lina elé, s szinte csurig töltötte édes rummal.

- Maga minden nőt először leitat? – tréfálkozott vele a Boszorkány.

- Nem, maga az első, akinél ezzel próbálkozom, - vágott vissza Nick.

- Mondja, Nick, mióta hajózik? – kérdezte Lina, felemelte poharát és belekortyolt, miközben a Kapitány újra leült.

- Azóta, hogy apám meghalt. Alig öt éves voltam, apámat pedig néhány bandita megölte. Akkor úgy döntöttem, hogy…

- Hogy kalóz lesz, és maga is gyilkolni fog? – Lina előre dőlve nézett a Kapitány szemébe.

- Fején találta a szöget.

Mindketten elhallgattak. Lina körbenézett a szobában. A falakon térképek lógtak, előtte egy nagy asztal állt, szemben vele ült a Kapitány, a falak mentén pedig szekrények és ládák sorakoztak. Meglepően nagy rend volt. Végül tekintete újra a Kapitányra tévedt, aki végig őt figyelte.

- És maga? Mivel foglalkozik? – kérdezte Nick, a kezében tartott korsó újra szájához vándorolt.

- Van egy boltom, Zefiliában. – felelte Lina, s ő is belekortyolt poharába.

A Kapitány elgondolkozott. – Zefilia… Az fent van, messze északon, nem? Mit keres maga ilyen messze?

- Meg kell mentenem a, - Lina megakadt. Maga sem értette, miért, de nem tudta, nem akarta kimondani, hogy a férjét. – az egyik barátomat.

- Értem. És, miért kell megmentenie?

- Elrabolták. Meg fog halni. A világot elpusztítják. Csak a szokásos. – rángatta vállát a Boszorkány.

- Világvége? Magának ez szokásos?

- Igen.

Nick levette tekintetét az ablakról s ránézett, mosolygott. – Még meg sem kérdeztem a nevét.

- A nevem Lina. Lina Inverse.

- Örvendek. – felelte a kapitány.

Linát meglepte, hogy nem tudja ki ő. Pedig úgy tudta, nincs a világon olyan ember, aki ne ismerné az ő nevét. – Én is.

Nick még mindig rá nézett, majd felállt s kinyújtotta felé a kezét. – Jöjjön, Lina, mutatok valamit.

Lina pedig nem tudott ellenállni. Kezét a férfiéba tette, akinek bőre kemény volt a munkától. A Kapitány felhúzta, s az egyik szekrényhez vezette. Kabátja zsebéből előhalászott egy kulcscsomót, s egyet róla kiválasztva beledugta a szekrény zárába. Kétszer elfordította, majd a zár kattant, s az ajtó kitárult.

- Ez itt, - szólalt meg a Kapitány, s kiemelt egy ezüstös kék, selymes fonalakból álló köteget. – Ez szirénhaj. Gondolom, nagyából tudja, mennyit érhet.

Lina tudta, pontosan. Másfél-, egymillió aranytallért ért. Elámulva nézte.

- Szabad?

- Csak tessék. – a Kapitány a kezébe adta, s Lina csillogó szemmel simogatta a selymes hajat.

Nick örömmel látta, hogy a lánynak mennyire tetszik, amit mutatott, ez pedig önbizalommal töltötte el. Egy kis dobozt vett ki a szekrényből. Leemelte a tetejét, s abban valami halványan derengett. – Ez pedig sellő pikkely. Ennek az értékéről nem is érdemes beszélni…

Lina kikerekedett szemmel bámulta a szinte felbecsülhetetlen értékű kincset.

- És ez, - egy újabb dobozt vett elő, amiben kis, fekete gyöngyök egész rakása volt. – Feketegyémánt. Az északi tengerekről hoztam, olyan mélyről, ahol már csak óriási tengeri kígyók élnek. – mesélte büszkén a Kapitány, miközben már nem a kincseket, hanem Lina arcát figyelte. Sok minden megfogta a lányban. Az önbizalma, a magabiztossága, a szemei és az arcvonásai, törékeny testalkata.

- Mondja, tudja maga, milyen gazdag lehetne, ha ezt mind eladná?! – hüledezett Lina, szemeiben a Kapitány látta a gyöngyök tükörképét. – Árulja el, hogy szerezte!

- Csak egy kis szerencse, és ügyesség kellett hozzá. – válaszolta Nick, elmosolyodva vendége hevességén.

- Azt ne mondja, hogy ezt mind lopta! – nézett rá Lina.

- Nem loptam őket. – felelte Nick, teljesen őszintén. – kalóznak látszom, de van, amit még én sem lopnék.

- És mondja, mi az, amit még egy tolvaj sem lop? – nézett fel rá ismét Lina, Nick pedig visszanézett rá, elmosolyodva hajolt közelebb, arca alig néhány centiméterre volt a Boszorkányétól.

- Hát, ha érdekli… - még közelebb hajolt, szája más szinte hozzáért Lináéhoz, mikor a hajó váratlanul megdőlt, s Lina egyensúlyát vesztve esett hátra.

- Ez meg mi volt?! – kiáltott fel, kinézve a hatalmas ablakokon.

Odakint az ég sötét volt, a holdat eltakarták sötét, természetellenesen gyorsan gomolygó felhők.

Lina felnézett a Kapitányra, aki szintén döbbenten nézte az eget.

Lina viszont nem ért rá a tájon rágódni. Ha valóban vihar lesz, meg kell tennie mindent, hogy tovább mehessenek. Felpattant, s meg sem várva a Kapitányt, kirontott a szobából, belökte Amelia, Zelgadis, Jesse és Lacey ajtaját, amik hangosan kicsapódtak, s már rohant is felfelé a lépcsőn, onnan kiabált le. – Felkelni! Baj van!!!

Lina felugrott a fedélzetre, Philiát és Xellost nyomban meglátta, az árbocba kapaszkodva álltak, s az eget nézték.

- Lina! – kiáltotta Philia, mikor megpillantotta.

- Hogy került ez ide?! – kérdezte a Boszorkány, miközben a vészesen imbolygó hajón botladozott két útitársa felé.

- Nem tudjuk… egyszer csak megjelent! – mondta kétségbeesett hangon az Aranysárkány.

Ez idő alatt Amelia, Zel, Jesse és Lacey is a fedélzetre ért, a Kapitány pedig már a kormányt tartotta.

Lina gyorsan mindent mérlegelt, majd megszólalt, lassan nehezére esett túlkiabálni a hajót csapkodó hullámok zaját. – Amelia, Zel, próbáljátok valahogy egyenesben tartani ezt a bárkát! Jesse, Lacey, készítsétek el vészhelyzet esetére a mentőcsónakot! Philia, Xellos, ti találjatok ki valamit!!

Mindenki bólintott, s nekilátott a feladatának, Lina pedig megkereste azt a kötelet, amivel a Kapitány is fel tudott jutni az árbocra, s mikor megtalálta, megrántotta. – Lebegés. – mormogta, s egyenesen az árbockosárban landolt.

Odafentről mindent belátott. A hullámok tajtékozva csapkodták a hajót, a szél pedig még jobban felkorbácsolta a hullámokat. Az eget teljesen elborították a felhők, a távolban pedig ezüstös villám szelte keresztül az eget.

Lina agya lázasan kutatott valami megoldás után, de itt most még a mágia sem segíthetett.

- Lina, jöjjön le onnan, életveszélyes! – sodorta felé a szél Nick kiáltását. Megfordult s lenézett rá.

- Valahogy ki kell jutnunk ebből a viharból! – Lina tehetetlenségében nem tudta, mit csináljon.

Ezzel ugyan így volt Zelgadis és Amelia is. Ők sem tudták, most mit tehetnének.

Lina agyában egy őrült gondolat tolakodott. Mi lenne, ha elsütnék egy Dragon Slavet? Ha az égre céloznék…

Nem volt idő tépelődni. Magában elkezdte kántálni a varázsigét, mágikus talizmánja pedig azonnal működésbe léptek. Gourry villant be az agyába. Maró fájdalom hatolt a szívébe, ahogy férjére és a Kapitányra gondolt, majd újra az égre emelte a tekintetét s már csak azt látta, ahogy a karmazsin-arany sáv az ég felé száguld, egy pillanatra eltűnik a felhők között, majd egy fényes villanás, s óriási tűzgömb jelent meg az égen.

Mindenki döbbenten figyelte, ahogy a robbanás keltette lökések, s a tűzgömb szétzavarja a felhőket, de a varázslat túl nagy lett, s a vizet is elérte, ami sisteregve párolgott el.

- Philia! Azonnal változz át sárkánnyá! – kiabálta le Lina kétségbeesetten. Ő már értette, hogy a Dragon Slave, amit elsütött, az egyik legnagyobb ostobaság volt, amit tehetett. A robbanás miatt a hullámok ötszörösükre nőttek, a vihar pedig még veszettebben tombolt, s előttük egy hatalmas füst tölcsér kavargott a tenger felé.

Lina megfogta a kötelet, s leugrott a fedélzetre, ahol nem csak döbbent barátaival de egy nagyon dühös kimérával is szembe kellett néznie.

- Te teljesen megőrültél?! – ordibálta túl Zel a vihart. – Ezt most nem tudjuk megúszni!

- De igen! – kiabált vissza Lina. – Ha Philia átváltozna!

- Arra már nem lesz idő… - szólalt meg Xellos.

Az áramlás szívta a hajót, ami lassan belekerült a víztölcsérbe. A haj lassan függőlegesbe állt, s mindenkiből felszakadt egy kiáltás. A következő pillanatban a hajó felborult, s az áramlás lassan lesodortaa rancsokat a mélybe…