Negyedik rész

Antonia férje elé állt, hogy megvédje, de a kardcsapás a haldoklásba lökte a nőt. Zel látva párja szenvedését dühösen támadt a farkas emberre, és Dilger megfutamodott. A férfi magához ölelte párját, és sírásban tört ki. Antonia nehezen megszólalt: „Zelgi... Kérlek vigyázz helyettem... Susira és Sonjára...” - „Antonia kedves miért tetted ezt?” - „Buta!... Hiszen tudod milyen bolond az ember, ha szerelmes.” - „Kedvesem ne aggódj vigyázok a kicsikre, és ígérem, hogy megbosszulom a halálodat Dilgeren.” - „Nem! Attól, hogy végzel vele, én nem kelek életre...” – Nyögte ki utolsó szavait Antonia, és a lélek eltűnt belőle. Zelgadis megcsókolta párját, és kezébe fogva a két kislányt visszament a kastélyba. Ott gyorsan mindenki tudomására jutott mi történt Zelgadis párjával. Este a férfi cumisüveggel itatgatta a kicsi Susit, és óvatosan tartotta karjában kislányát. Sonja megszólalt: „Zelgados mikor párbajozol velem?” - „Majd holnap.” - „De én most akarok! Most akarok!!” - „Sonja ha nem hagyod abba a hisztit, akkor holnap sem párbajozunk, és kapsz egy fülest.” - „Ez nem ér! Susit meg csak kényezteted!! Ez nem igazság!!! Most én jövők! Velem törődj már!” - „Sonja kapsz egy pofont ha nem fejezed be!” – Szólt szigorúan Zelgadis, és a bölcsőbe tette a kisbabát, majd mérgesen nézet Sonjára. „Senki sem mondta, hogy apának lenni könnyű. Sonja pont olyan akaratos, mint Szilvia. Nem csoda hogy az ő lánya.” – Gondolta Zel, és nehezen elviselte a kislány természetét. Éjjel egy különös fény jelent meg, és a bölcső felé lebeget. A fény megnőtt, és Antoniává változott. A nő szelleme csak nézte a csöppséget, majd megsimította a kislány arcát, és testet öltött. Fehér haja, fehéres ruhája, és kékes szeme volt. A nő az ágy felé ment, végig sétált a szobán, és Zelt meg Sonját nézte. Elmosolyodott, és arcon csókolta a férfit, majd egy széken nézegette a kis Susit. A nap első sugara átvillantak az ablakon, és Antonia, ismét fénnyé változott, majd köddé vált. Minden éjjel megismétlődött a látogatás, olyannyira hogy Zelgadis már róla álmodott. Egy éjszaka Zel felriad, és meglátta párját, ahogy Susit ölelgeti. „Antonia! Tényleg te vagy az?” – A nő megfordult, és elmosolyodott. „Ne kérdezz olyasmit ami nem is kérdés.” - „Szóval még sem haltál meg?” - „Zelgadis én csak szellem vagyok, és csak éjjel tudok eljönni. De már ez az utolsó hogy láthattam Susit, Sonját és téged.” - „De miért?” - „Mert le járt az időm, és már nem jöhetek el, soha többé.” - „Kérlek ne menj el!” - „Nem tehetem, bár szeretném, nem lehet.” – A nap sugarai felcsillantak. „Most már mennem kell. Hiányozni fogsz.” – Szólt, és megcsókolta a férfit, köddé vált. „Antonia ne hagyj itt!!!” - „Erdőben!...” – Hallotta párja szavát, és már a fénygömböt se látta. Zelgadis sírásban tört ki. Ekkor egy kis hang hallatszót: „Apu!” – Mondta ki első szavát Susi, és Zel gyengéden magához szorítatta gyermekét. „Ne aggódj Susi, itt vagyok.” – Nyugtatta a kislányt, és a kicsi ismét megszólalt: „Én lenni éhes.” – Zel csodálkozott, majd cumisüveggel itatgatta a csöppséget. A férfi sejtette, hogy párja mágikus arurája miatt kezd Susi korábban beszélni. ”5 Év múlva” Susi még mindig olyan furcsán beszélt, és csal Zel értette meg kislányát. Susi meg Sonja testvérként szerették egymást, és egyikőjük sem tudott anyja haláláról. Egy nap Zelgadis az erdőbe ment a két kislánnyal, és párbajozni tanította Sonját, Susit meg a fehér mágiára. Váratlanul Dilger tűnt fel, és a kislányokra támadt. Zel hárította a kardcsapást, és méreggel a szemében nézett a farkasemberrel. „Sonja menj el Susival.” - „De Zel!...” - „Menjetek már!” – Kiáltott, de már késő volt Ronno meg Roger vette körül a kislányokat. Sonja elő kapta játék kardját. „Gyertek csak elbánok én mindkettőtökkel!” - „Nocsak egy kislány akinek nagy az önbizalma, mindjárt meg látjuk mit tud kicsi lányka.” – Szólt Ronno, és Sonjára támadt. Zelgadis megszabadulva Dilgertől, sietve megvédte Sonját. „Zel miért ne?!” - „Sonja menj el Susival!” - „De...” - „Semmi de, a kastélyba, gyorsam!” - „De én...” - „Indulj már!” – Kiáltott a férfi, és félre lökte a makacskodó kislányt. Sonja kézen foga Susit a palota felé rohant. A 2 kislány a kastély mellett vártak, és a félelemtől reszketve kuporodtak össze egy bokorban. Később Zelgadis tűnt fel az erdőből, és nagy sebektől szenvedve dühösen nézett Sonjára. „Sonja! Ha egyszer azt mondom, hogy menj el Susival, miért nem tesszed rögtön ami mondok?” - „De én egyedül is képes voltam...” - „Nem! Te még nagyon kicsi vagy ehhez, és különben is nem tud rendesen párbajozni!” - „Ezt kikérem magamnak!” - „Miért nem tudsz szót fogadni, ha Szilvia itt lenne ő is szigorú lenne veled!” – Susi közbe szólt: „De apu azt hittem anyut Antoniának hívják.” – Zel arca elsápadt, és kénytelen volt elmondania az igazat. „Sonja Susi nem a testvéred, és Antonia volt Susi anyja, de mindketten meghaltak, és Azul az apukád Sonja, nem én.” - „De ezt miért nem mondtad el eddig?” - „Nem akartam, hogy fáljon nektek...” - „Utállak! Bár csak anyu lenne itt helyetted!” – Kiáltott Sonja, és a kastélyba rohant sírva. Susi meg könnyes szemekkel ölelte meg Zelt, és ő is sírásban tört ki. „Anyut is akarom.” – Szólt, és látva apja sebeit, fehér mágia tudását vetette be. Este Zelgadis megfürdette Susit, és lefektette mindkét kislányt, azzal egyedül az erdőbe ment. De bajszerencséjére Roger fejen csapta út egy faággal, és halálos sebeket okozott a férfin. Váratlanul egy fénygömb jelent meg, és Roger rettegve eltűnt. Mikor Zel magához tért egy fehér ruhás nő ápolta egy barlangban. „Antonia!...” - „Psszt! Pihenned kell.” - „Velem maradsz most már?” - „Még szép, hiszen már visszatértem a halálból, és különben is Susinak szüksége van rám.” – Szólt a nő, és arcon csókolta férjét. Antonia fehér mágia tudásával Zelgadis sebei gyorsan összeforrtak, és együtt mentek a kastélyba. A szobában Antonia elmosolyodott látván, kislányát, majd Sonjára nézett, és örült, hogy Zel mindkét kislánnyal törődik. A nő átölelte férjét, és megcsókolták egymást. A nap első sugarai ébresztették föl Antoniát, és a farkas nő elmosolyodott, ahogy Zelt megpillantotta. Később Susi sírásban tört ki, hogy látja anyját, és Antonia Sonját is saját gyermekkényt szerette. Mindnyájan elhagyták a kastélyt, és visszamentek ahol Zelgadis meg Antonia  találkozott. Este lett mire oda értek, és egy barlangban töltötték az éjszakát. Hajnalban Zelgadis felnyitotta szemeit, de nem látta párját, és sietve a keresésére indult. Antonia a tó mellett mágia tudásával egy kisházat teremtett, és a férfi csodálkozott, hogy párja egész éjjel ezen fáradozott. A nő vissza ment a barlangba és gyengéden magához ölelte alvó kislányát, majd a kunyhóba ment vele. Később megreggeliztek, és Antonia megtanította Susínak a fehér mágiára, Zelgadis meg beavatta Sonját a kardforgatás minden egyes trükkjébe. A 2 kislány tanulékony volt, és mire észbe kaptak már a zöld mágiára került a sor. ”5 Év múlva” már Susi is kiismerte a kardforgatást apjától, és Zelgadis büszke volt lányára, meg fogadott lányára. Egy este Sonja titokban az erdőbe ment, és Susit is magával vitte. „Sonja ezt nem tartom jó ötletnek. Hiszen apu megtiltotta, hogy sötétedés után az erdőbe menjünk.” - „Buta! Most azt tehetünk amit akarunk, Zelgadis úgy is Antoniával van.” – Szólt Sonja, és egyre beljebb mentek a sűrű be. Hirtelen Dilger tűnt fel, és rájuk támadt. „Delej gömb!” – Kiáltotta ijedten Sonja, de a varázslat elkerülte a farkasembert. „Kezem alatt lévő föld, hegyes tüskéket kilőj!” – Mondta a varázslatot susi, és a föld felszakadt, és kőlándzsák törtek fel, de Dilgert ez sem állította meg. Susi elő vette kardját, és összecsapott az állatemberrel. „Felettébb ügyesen báns a karddal.” - „Még szép, hiszen a legjobb kardforgatótól tanultam.” - „Csak nem Zelgadis?” - „Az apukám mindenre megtanított már.” - „Annál édesebb lesz a bosszú, hogy téged megöllek.” - „Nevetségesebb vagy mint általában.” – Szólt Susi, és egy jól irányzott vágással megsebezte a farkasember, és elmenekült Sonjával. Mikor Zelgadis tudomást szerzett mi történt, leszidta mindkét lányt, de Sonját jobban ment Susit. „Sonja elment az eszed! Dilger meg is ölheted volna!!” - „Ne haragudj Zel! Én csak bátor akartam lenni.” - „Ostoba voltál, inkább maradtál volna a házban. Szerencséd, hogy Susi gyorsan gondolkodott. De máskor ne menjetek sehová nélkülem. Világos?” - „De Zelgadis, 15 éves vagyok, nekem ne parancsolgassanak! Elég nagy vagyok, hogy!...” - „Nem! Butaliba vagy, és most vacsora nélkül, eredj a szobádba!” - „De!...” - „Semmi de, épp elég butaságot csináltál már egynapra.” – Sonja dühösen bezárkózott, de Susi igyekezett magára vállalni Sonja büntetését, Zel nem küldte a szobába. Antonia megszólalt: „Zelgi nem gondolod, hogy tól szígorú vagy Sonjával?” - „Nem. Meg kell...” - „De látszik, hogy Susi a kedvenced. Több szabadság kell Sonjának.”