1 rész: A találkozás.

Zelgadis elbúcsúzott barátaitól, és egyedül ment tovább útján. Zel egy erdőbe ért, és váratlanul nagy fáradság tört ki, majd összerogyott az álmosságtól. Éjjel felnyitotta szemeit, és kis fény gömböket látott a fák között. Hirtelen azon kapja magát, hogy nem tudd megmozdulni, és kezei meg vannak láncolva. Ekkor egy kékes kis fénygömb lebegett feléje, és egyre nagyobb lesz. A gömb átváltozott egy lánnyá, és Zel teljesen elámult a lány láttán, hogy még szólni se tudott. „Segítek neked.” – Mondta a lány, majd mélyes a fiú zöldeskék szemébe néz. A láncok eltűntek, és Zel már mozogni is tudott. „Kösz, de ki vagy te?” - „Erika az éjszaka tündére. És csak hogy tud Zelgadis...” - „Honnan tudott a nevem?” - „A szemedből olvastam ki, és kérlek, ne szakíts félbe. Ha egy fiú az erdőbe jön, mindig egy lánc kerül rá, de mivel benned nem láttam gonoszságot a láncok is eltűntek.” - „Így már érthető.” – Szólt Zel, és Erika a tó felé mutatott, majd csak annyit mondott: „Hajnalig ne menj ki a vízből.” – Szólt, és eltűnt. Zelgadis nem igazán értette, amit Erika mondott, majd a tó felé ment. Hirtelen fura fájdalmat érzet, és tudta valami éles belé fúródott. Zel egy mérgező növény mellett haladt el, és annak tüskéje sebezte meg a fiút. Zel haldoklott, és csak üvöltött a lüktető fájdalomtól. A tó vize egyre jobban hullámzott, majd egy vízoszlop emelkedett ki a tóból. A vízből egy lány lépet a földre, és a haldoklóhoz közeledett. „Ne aggódj segítek.” – Mondta a lány, majd lehajolt Zelhez, és átölelte. Zelgadis hatalmasat ordított, mert a lány kitépte belőle a mérgezett nagy tüskét. A seb folyamatosan vérzett, és Zel elvesztette eszméletét. A lány a tó felé húzta a fiút, majd levete Zelről a fölsőt, azzal a vízbe tolta. A melegvizes forrástól Zel sebe gyorsan begyógyult, de a sebhely megmaradt, és a lány gyógynövényekkel ápolta Zelt. Hajnalban a nap sugarai ébresztették fel Zelgadist, és a lány mellette melegedett a vízben. „Ki vagy te?” - „A nevem Orina, és te bizonyára Zelgadis vagy. Erika mesélt rólad.” - „Köszönöm, hogy megmentettél.” - „Nem hagyhattam, hogy meghalj. Különben sem tenne jót az erdőnknek.” - „Hagy találjam ki, te is egy tündér vagy, igaz?” - „Igen, de most pihened kell.” – Szólt, és eltűnt a vízbe merülve. „Már értem, hogy értette Erika, hogy ne menjek ki a tóból hajnalig.” – Gondolta Zel, majd kimászott a vízből, és visszavette felsőjét. A fiú már az erdő szélénél járt, mikor meglátott egy csapat banditát, akik egy kislányra támadnak. Zelgadis gondol egyet, majd pármásodperc múlva a rablók el is iszkoltak a félelemtől. „Jól vagy?” – Fordult Zel a kislányhoz. „I, igen. Te kivagy?” - „Zelgadis a nevem, és mond csak mit keresel egy ilyen helyen?” - „Magánügy, és különben sem vagy a gyámom. Akkor meg minek mondjam meg?” - „Az hiszem most már nem kell a segítségem.” – Fordított hátat Zel. „Várj Zelgados!” - „A nevem Zelgadis!” - „Különben a nővéremet keresem, és talán elkísérhetnél. Nagyon kérlek!” - „Csak egy darabig. Nekem is meg van a magam baja.” - „Ha elmész sírni fogok, és beárullak a nővéremnek!” - „Most nagyon megijedtem.” – Kuncogott Zel, és a kislány után ment vissza a tündérek erdejébe. „Mondd csak kicsi lány biztos, hogy itt van a nővéred?” - „A nevem Olivia, és egészen biztos, hogy Ilona ebben az erdőben van! Azonnal kérj bocsánatot, amiért kislánynak neveztél Zelgadis!” - „De hiszen az vagy, vagy nevezzelek kisfiúnak.” – Viccelődött Zel Oliviával. Hirtelen nagy esőfelhők tűntek fel az égen, és a vihar dombolni kezdett. Mindketten egy barlangba menekültek az eső elől. A barlangban Zel tűzet rakott, és leültek melegedni. „Ez nem lehet igaz, eláztam!” - „Örülj neki, hogy nem csapott beléd a villám.” – Zelgadis a tűzre nézet majd a lányra. „Olivia te most mi csinálsz?” - „Nem akarok tüdőgyulladást kapni, ezért leveszem ezt a vizes göncöt.” – Zel teljesen elpirult, majd a kislányra terítette köpenyét. „Legalább ez legyen rajtad, ne hogy meg fáz Olivia. És le ne vedd, mert akkor nem maradok itt veled.” - „Kö, köszi Zel.” – Pirult el szintén a kislány, és szégyenlősen elfordította fejét. Zel levette felsőjét, hogy ne fázzon meg az átázott ruhától. Mindketten háttal ültek a másiknak, és melegedtek a tűznél. Olivia hátra nézett, és meglátta Zel hátán a mérgező tüske sebhelyet. A lány megfordult, és megsimította a sebet. „Oli, Olivia.” – Dadogta Zel, és hátra nézet. „Ezt harcban szerezted?” - „Nem, csak egy mérgező tüske nyoma.” - „Nagyon fájt, és most is?” - „Néha igen, de majdnem bele haltam, amikor szereztem. Orina a vízi tündér mentett meg.” - „Sajnállak.” – Szólt a kislány, és átölelte barátja hátát. Zelgadis teljesen elpirult, de nem fordult meg. „Szerintem ideje lesz aludnunk.” – Javasolta, majd megvárta, amíg Olivia visszaveszi ruháját, és elalszik. Zel felvette felsőjét, és kardját fényesítgette. Pár órával később a kislány felkelt, és észrevette barátja mit csinál. „Zel az a kard a tiéd?” - „Igen.” - „Hagy fogjam meg!” - „Nem! Még megvágod magad vele.” - „Csak egy perc. Kérlek!!!” - „Nem!” - „Még akkor sem, ha puszit adok neked, hogy kölcsön add? Előre szólok, hogy addig nem hagylak békén!” – Zel elpirult, és nagyot sóhajtott. „Te sosem adod fel?” - „Még szép! Ide vele!” - „Tessék, de csak óvatosan.” – Zel majd oda adta kardját. Olivia arcon csókolta barátját, majd a kardot nézegette. Később Zel kissé elvörösödött, majd visszavette kardját, és elaludtak. Éjjel Zel furcsa fájdalomtól riadt fel, és érezte, hogy a sebhelye fáj. „Jól vagy?” – kérdezte a felébresztett Olivia. „Persze semmi bajom. Aludj csak tovább.” – A kislány közelebb húzódott Zelhez, majd hozzá bújt. A fiú betakarta köpenyével, és magához ölelte a kisbarátnőjét. Hajnalban Olivia felkelt, de már barátja ébren volt. „Zelgadis valami baj van?” - „Nem semmi. Ideje indulnunk megkeresni Ilonát.” – Zel nem mondott igazat a seb helye kínozta őt, de nem mutatta ki fájdalmát.