Napló

Másnap déltájban ébredtem.  Az volt az első dolgom, hogy megnéztem, mi minden van nálam. A lehető legkülönösebb dolgok kerültek elő a táskám különböző szögleteiből, zsebeiből. Többek között előkerült a pumpám, egy sportkocsi összehajtható kormánya, és egy jó pár DVD. Ezek közül sajnos egyiknek se vettem hasznát, de örültem, hogy megvannak.

*Itt jön elő a jelszavam: Fő az optimizmus!*

A helyzetem teljesen kilátástalannak bizonyul. Tegnap már nagyon megelégeltem, hogy mindenki megbámul az utcán, a ruháim miatt. Mázlim volt, mivel a színjátszó körön épp egy középkori, harcosos színdarabot próbáltunk, így a nálam volt, egy pontosan ide illő, köpeny, ami elrejtette ruházatomat a kíváncsi szemek elől. Igaz, nagyon idiótának éreztem benne magam, de még mindig jobb volt, mint hogy ujjal mutogassanak rám, ahogy az tegnap történt.

Leérvén a kajálóba, Lina közölte velem, hogy most már normálisan nézek ki.

- Miért, eddig egy idegbetegre hasonlítottam?- kérdeztem morcosan.

- Igen, eléggé- felelte Zelgadis, aki épp az én naplómat olvasta!

- Hogy kerül az hozzád?!- kiáltottam.

- Tegnap vettem ki a táskádból- felelte teljes lelki nyugalommal- Ki az a Krisz?

Szokásomhoz híven, egyből elfutott a pulykaméreg.

- Hogy szedted le a lakatját?!- kiabáltam.

- Ügyesen…- felelte erre.

- Hogy merted leszerelni lakatot és utána elolvasni a naplómat?! Ezt a törvény is tiltja, hogy mások cuccát elvedd!

- Nem vettem el, csak beleolvastam!- válaszolta és ő is felállt.

Most nagyobb volt nálam, mivel a görkori nem volt rajtam.

- A napló nem azért van, hogy holmi jöttment mesebeli figurák elolvassák!- mondtam, farkasszemet nézve a fiúval. Állta a tekintetem.

- Mi az a vesemicsoda?- kérdezte Gourry.

- És ki az a Krisz?- tette fel a kérdést Amelia.

- Ti mind elolvastátok?!- hüledeztem. Bólogattak.

- Csak azért, hogy valami fogalmunk legyen arról, hogy ki vagy- magyarázta Zelgadis.

- És belehaltál volna, ha meg kell kérdezned? Miért kellett a naplómat elolvasni?! És ha már itt tartunk, hogy merted elvenni?

- Azt mondtad, hogy lehet.

Igen itt bevillant a tegnapi beszélgetés, de az most nem érdekel.

- Hogy lehetsz ennyire…?!- kerestem a megfelelő sértést.

- Ennyire mi?- kérdezte gúnyos félmosollyal.

- Ennyire öntelt, beképzelt hólyag?

Olyan hirtelen pattant fel, mintha fel akarna lökni.

- Zel, hűtsd le magad!

- Csak tudnám, hogy mit keresek még itt?- fortyogtam magamban, miközben elvettem az asztalról a naplót.

- Hát ez én is szeretném tudni…- morogta Zelgadis.

Ismét begőzöltem, és se szó, se beszéd, kirobogtam a fogadóból, minden otthagyva.

Annyira dühös voltam, hogy nem is figyeltem, hogy merre megyek. Ezt körülbelül egy óra múlva vettem észre, mikor már sötétedett.

Minden teljesen ismeretlen volt. Eltévedtem.

- Ilyen nincs!- nyöszörögtem- Miért mindig velem történik ilyen?!

Megkérdezni nem mertem senkit, mivel még a fogadó nevét se tudtam.

Csak álltam az utca közepén és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy merről jöttem.

Már legalább fél órája állta ott, mikor ismerős közeledett. Zelgadis volt az. Csuklyáját a fejébe húzva, se lát, se hall üzemmódba kapcsolva ment.

- ˝Meg kell kérdeznem tőle, hogy merre tudnék visszamenni. Ez nagyon ciki!˝- gondoltam.

Végül úgy döntöttem, hogy feladom a büszkeségem.

- Szia Zelgadis!- köszöntem rá.

Megállt és körülnézett. Mikor megpillantott meglepettnek tűnt. Odaszaladtam hozzá.

- Te meg mit keresel itt?- kérdezte.

- Hát… ö… izé… eltévedtem…- böktem ki végül.

Ezen elnevette magát.

- Ne röhögj ki!- szóltam rá, bár magam is vicces találtam ezt egy kicsit.

Nem szólt semmit, csak megfordult és intett, hogy kövessem. Mint kiderült, a fogadó alig ötpercnyire van, azzal az utcával, amin épp voltam párhuzamosan. Így már érthető volt, hogy Zelgadis kinevetett.

- ˝Hát ez nagyon gáz…˝- gondoltam.

Lináék már túl voltak a vacsorán és lefeküdni készültek.

Én is velük mentem, mivel egyáltalán nem voltam éhes. Örültem végre, hogy ennek a napnak is vége. Csak tudtam volna, hogy hogyan juthatok haza!

folyt. köv.