V. fejezet

 Tüzes-nyilak

Másnap reggel korán felébredtem. Az ebédlőben még senki nem volt. Kisétáltam a város szélére, onnan az erdőbe, egy kis tisztásra. Friss, reggeli levegő volt.

Nagyon jó kedvem volt, ezért visszaszaladtam a gitáromért.

Mikor visszatértem, semmi változás nem történt.

Leültem az egyik fa tövébe, és elkezdtem játszani. Nem figyeltem arra, hogy éppen milyen dallamot játszom. A gondolataim teljesen máshol jártak.

Elég sokáig ülhettem ott. Merengésemből egy madár nem túl nemes ˝dolga˝ zökkentett ki. Szitkozódva indultam vissza a fogadóba.

Már mindenki a reggeliző asztalnál ült.

- Merre jártál?- kérdezte Lina két kolbász között.

- Semerre- feleltem.

Erre megrántotta a vállát, nem törődve többet ezzel a kérdéssel.

- Tudsz gitározni?- kérdezte Zelgadis.

- Nem, csak díszből hordom magamnál- feleltem flegmán-, naná hogy tudok!

- Mennyire?

- Eléggé jól…- mondtam szerénykedve. Mindig is jó gitáros volt, és volt egy gyermekcipőben járó bandám is, amiben én voltam a szólógitáros.

- Akkor ma továbbmegyünk, Lina kisasszony?- kérdezte Amelia a reggeli befejeztével.

- Aha- felelte a boszi.

- De hát… hova mentek?

- Kavaibe- tóhoz!- felelte Lina.

- Kava… szóval mindek mentek oda?

- Azt mondják, hogy egy gonosz vízidémon van az ottani őstóban, ami…- kezdte el magyarázni Filia, de Lina közbevágott:

- Odamegyünk, végzünk a szörnnyel, és felmarkoljuk a jutalmat!- kiáltotta.

- Akkor ti egy ilyen pénzhajhász banda vagytok? Oda mentek, ahol jutalmat ígérnek?

- Ezt inkább ne mondd Linának!

- Hát… igen valahogy úgy…

- Oké, nekem mindegy!

- Indulunk akkor?- kérdezte türelmetlenül Xellos.

- Miért sietsz te annyira?- kérdeztem.

Erre ő csak sejtelmesen elmosolyodott, és felemelte mutatóujját:

- Az titok!

Most már igazán nem tudtam, hogy mit gondoljak!

Már a városban haladtunk, mikor hangos pityegéssel jelezte a mobilom, hogy lemerülni készül. Ebben az volt a legrosszabb, hogy ezt a zajt egyre hangosabban csinálta és nem találtam. Az utcát egyre másra megálltak az emberek, és nagyon furcsán néztek ránk. Végül kezembe akadt a kis készülék.

- Te kis ostoba!- morogtam miközben kikapcsoltam- Icipici darabokra foglak törni!

- Ez az izé tud beszélni?- kérdezte Amelia.

- Nem, de ha tudna, most kegyelemért könyörögne…

Az erdő itt más volt mint a Szabadság-hegyen. Sokkal zöldebb, meg fásabb, meg civilizáció-mentesebb.

Egy kis idő múlva az út kétfelé ágazott, a jelzőtábla meg letörve hevert az út közepén.

- És most?- kérdeztem.

- Merre menjünk Lina kisasszony?- kérdezte Amelia is.

- Hát… Balra!

- Miért pont balra?

- Mert én azt mondtam, azért!- zárta le a vitát Lina.

- Ez aztán a nyomós érv!- nyögtem.

- Lina mindig ilyen- magyarázta nekem Gourry- Szörnyen makacs, és mindig a saját feje után megy!

- Hallom ám!- kiabált hátra a lány.

Az ösvény többször is elágazott. Már én sem tudtam, hogy merről jöttünk, ami nem volt túl szerencsés, mert félő volt az eltévedés lehetősége. Végül az út, egy tisztásra vezetett.

- Eltévedtünk- jelentette ki Filia.

- Ez nagyon süti!- húztam fel magam- Eltévedek egy teljesen ismeretlen világban, teljesen ismeretlen erdőben, teljesen ismeretlen helyen! Király!

- Nem tévedtünk el!- jelentette ki Lina.

- Tényleg nem, én csaltalak ide téged, Verselő Lina!!- hallatszott valahonnan egy nagyon magas fekvésű hang, ami szerintem biztosan nem származhatott embertől.

- Na persze, és mi lett volna, ha nem erre jövünk?

- Akkor később kaplak el titeket!

- Egy újabb szörny?- kérdezte Zelgadis forgolódva.

- Szörny?- nevettem el magam- Nem mondjátok komolyan, hogy itt szörnyek vannak?!

- Amint látod, nagyon is vannak!

Ekkor a tisztás másik végében megjelent egy hatalmas, tagbaszakadt alak. Sötét sziluettje nagyon is ijesztővé tette megjelenését.

- Végetek van, ezek ez utolsó óráitok!- mondta visító fejhangon.

Elnevettem magam.

 - Ez csak egy vicc igaz?- nevettem- Ennél idiótább hangot még életemben nem hallottam!

Mindenki egy kicsit elmosolyodott, kivéve persze a szörnyet. Az vágott egy ronda grimaszt, és mint egy feldühödött rinocérosz, úgy kezdett rohanni felénk.

Mindenki szétrebbent, kivéve engem, akinek fogalma sem volt, hogy most mi van. A szörny viszont egyre csak közeledett. Egyik karját a magasba lendítette, hogy egy gyors mozdulattal lecsaphasson.

Földbe gyökerezett lábbal, remegő térdekkel álltam, döbbenetemben.

A Szörny karmos keze lecsapott.

Az utolsó pillanatban épp hogy sikerült elhajolnom, csak egy vékony karcolást ejtett az arcomon. *Azt a heget életem végéig viseltem*

Akkor az életemet köszönhettem Gourrynak, aki egy lézerkardhoz hasonló fegyverrel rontott neki a szörnynek. Erre mindenki, Xellos kivételével, a szörnyre tört.

Én csak álltam ott, mint egy sóbálvány, a lábaim még mindig remegtek.

- ˝Ez nagyon meleg volt!˝- gondoltam.

Néztem, ahogy Lináék harcolnak. Nagyon ügyesek voltak. Lina és Amelia különféle varázslatokat használtak, Gourry és Zelgadis karddal küzdöttek, Filia pedig egy fekete, tüskés buzogány forgatott.

Egyre jobban felbátorodtam.

- ˝Itt lenne az ideje, hogy kipróbáljam a varázsigéket.˝- gondoltam.

A táskámat Xellos kezeibe nyomtam.

- Vigyázz ezekre egy percre légyszi!- kértem.

Futni kezdtem a küzdők felé.

- Keleti szél, ne hagyj most cserben, testem villámokból erőt merítsen!- motyogtam magamban- Tüzes-nyilak!

Sikerült. Éreztem, ahogy az energiák a karomba szállnak. Mintha egy nyílvesszőt tartottam volna az ujjaim között. Úgy csináltam, mintha egy láthatatlan íjjal akarnám kilőni. Az energiák egy fényes, aranyozott íjat rajzoltak ki a kezeim között. Hátrahúztam az aranyszálat, és az energiavesszőt, és kilőttem. Egyenesen

a démon háta közepébe talált a csapás.

Az felüvöltött, és akár egy sebzett vadkan, rontott rám újra. Rohanni kezdtem. Már elég messze jártam a tisztástól, de a szörny még mindig ott loholt a nyomomban. Megpillantottam egy magas fát. Felugrottam a legalsó ágára. A szörny erre, a kezeiből egy delej-gömbhöz hasonló, robbanó golyót lőtt ki az ágra. Én a következő, a fejem felett lévő ágra húztam fel magam. Ő ismét rám lőtt, egyre feljebb űzve. Végül már a fa tetején voltam legalább négy méter magasban. Innen viszont már teljesen egyenes, ágmentes út vezetett lefelé és felfelé.

A szörny újra lőtt. Nem volt hová menekülni.

Még fel sem eszméltem az ijedségből, de már zuhantam is lefelé, négy méter magasból!

folyt. köv.